A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-16 / 3. szám
OKTÓBER Meglesem az álmod A süket sötétben meglesem az álmod, fürge füllel kebled öble fölött állok s hallgatom az éj fekete hullámverését. Lelked sűrűjében fénybogárként ég a kósza gondolat — én nyomon követem s hidat verek által áramló véreden. TÖTH TIBOR JOBB NEKEM A DUNA PARTJÁN Szép a Tátra hideg fönségében. Szépségét olykor ködfátyol takarja. Szép a Tátra, ha a hó tükrében reggelenként arcát mutogatja. Szép a Tátra, mégis a Dunára gondolok a fenyők árnyékából. Két ballagót nézek, csak két ember, azokat is elnyeli a távol. Nincsen falu, mókusok repülnek, egy sas kering, tán engem les, figyel. A bazaltok csendben merevülnek, gyér füvet róluk őzgida legel. Szép a Tátra, s egyedül nem illik kucorogni itt, mert fáj a magány . i < Ilyenkor sirályhad bukfencezik rikoltozva a szép szőke Dunán. GYURCSÖ ISTVÁN FOGADALOM Vonaton A vonaton most monoton az életemet fditolom. Nem mint tudat, mely rámutat a tévedésre, s új utat jelöl talán, hová a mán okosult holnap eltalál. De úgy, ahogy, a film forog és bégen látott ablakok elé siet az ismeret, bár nem tudni még, hogy minek? Csak réveteg egy éneket dúdolok, s akár kék eget ha Iát a szem, s a végtelenjén megpihen, a szó most bennem épp ilyeli. MONOSZLÖY M. DEZSŐ Csak most ne szólj, — ne bántsd a csöndet, a néma, néma fáradt istenarcot. Még lüVruhában alszanak a völgyek, s a vizek mentén álmodok a partok. A tisztás fölött száll az áhitat. Zsibbadt derékkal állanak a fák: őrzik az alvó, elhagyótţ utat, s halk sóhajok tűnt, nesztelen nyomát. De bársonyokat húznak már az égen, tüzes kohókban forr a pirkadat, könnycsepp ragyog a rozsdás falevélen: hajnal suhan az erdőszél alatt. Most mondj imát, mert ébren már a nap és kél a fény a vén sziklafalon, most add kezed, mert megtaláltalak: csókolj meg, — ősz vagyon. RÁCZ OLIVÉR Lelkek sóhaja kering felettem s elvész a kéklő űr alatt; az életem csak annyit ér, amennyi verset ad a pillanat. Szorít a szépség, űz az átok s nagy jóságok remegnek bennem, az értelmet kergetem szívszakadva. Ki szabadít meg engem? Mint gyémánt a fényét, fogom az elveszett álmokat: hiába, a föld lehúz, s vad sikoly, halálhörgés vegyül az ég dalába. Perceg a toll, mint a szú, szörnyű s igaz igék áldanak, vernek, levetek minden hazug gúnyát, szemérmetlen, hamis szerelmet. Nem tudok mást kiáltani, csak amit a föld parancsol, rendel, megnyílt hiú szemem s perbe szállók a fülembe tapadt csenddel. Lelkek sóhaja kering felettem s elvész a kéklő űr alatt, áldott nép, örök óceán, hozzád kerget már minden pillanat. DÉNES GYÖRGY Könyveimhez Hogy kié lesz majd az a kevés, ami itt enyém, én nem bánom. A dalban legény a babáját, én — csak a könyveim sajnálom. Nemes, hűséges jóbarátok, óh, éles elmék! Sose unom társaságtok. Ezért így dönt sorsotokról testamentumom: Kabátom legyen azé, ki fázik. Házam — akinek nincs lakása. Könnyeim — azé, ki oly régen részeg vidoran a sírom ássa. Ha elkészül s oda ledőlök, csak a könyveim adjátok velem s egy-két szál gyertyát. S valamit! Hagyjátok nálam a szemüvegem. SIMKO MARGIT Segítsetek Tudtam, hogy ellenem még a szerelem valamit forral, — itallal oltogattam: tüzet a tűzszívű borral. Senki sem segíthetett, pxert jó eszem térdretorult a vágyaim trónja előtt. Pajzsom is elébe hullt. Most itt vagyok elgyötörtén, a jólismert fenyők alatt, lehajtó homlokomhoz láz illeszt izzó vasat. Három nagy parancs között szédelgek: — kié vagyok?! S rettegek: senkié tán. Napjaim vak ablakok. Ô, hajnalok, hűslehű tél! Anyám! Hát segítsetek. Az átkot, mely előmbe állt, törjétek százfélé már, mint ingatag üveghegyet. VERES JÁNOS 10
