A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-16 / 3. szám
ijedséggé változott, midőn az orosz alakja egy pillanatra elsötétítette az ablakot. — Iván! — mondta» fojtott hangon, mire a német villámgyorsan eltüntette az ételt. Mikor Kozlov belépett a fogoly és a házigazda ártatlan képpel ültek egymás mellett. Konta Gábor, a tőkei szövetkezet elnöke előbb ébredt a szokottnál. A bútorok körvonalai még alig látszottak a sötét szobában, az ablakon még alig szűrődött be fény és a kakas se jelezte még a hajnal hasadását. Konta a másik oldalára for^ dúlt, de többé nem tudott elaludni. Csendben figyelte a család nyugodt lélegzését, aztán szabadjára engedte a gondolatait, csapongó képzelete hol a tehénistállóban, hol a sertéshizlalóban, hol a szövetkezeti méhesben állapodott meg; aztán az öreg hirtelen felült az ágyban és fülelt. Szinte várta, hogy felugat valamelyik gépfegyver, akna robban, vagy szívet dermesztő nftába kezd a katyusa. Ma tizenegy éve... — feküdt vissza a párnáira és csukott szemmel újból átélte a falu felszabadításának történetét, amely apró képekben villant fel előtte. Az álmából ébredt ember rendszertelenségével gondolkozott. Hol a pincében szorongott a családjával és iszonyúan féltette övéit, hol a szegény Szabó Andrist, a komáját látta maga előtt aknától felismerhetetlen hústömeggé tépve, hol a haslövéses német kíntól eltorzult arca vonaglott rá, hol meg a tűzvésztől elpusztított felvég szörnyű lobogása rémítette meg. — És még vannak, akik háborút akarnak, — nyögött fel a nyomasztó emlék súlya alatt. — Disznók! Egyik képnél aztán hosszabban elidőzött. A harc akkor már tovább húzódott és a falu élni kezdte a maga békés életét, bár a távolból még idehallatszott az ágyúk idegtépő morgása, amikor egy marcona, harcsabajszos kozák lovagolt be az udvarba A lovas előtt halálra fáradt, rémült tekintetű német tántorgott. Konta a lovasban Kozlovot ismerte fel, aki nemrégiben két napig náluk volt elszállásolva. Mint régi ismerősök rázták meg egymás kezét. Kozlov leszállt a lóról és intett a németnek, hogy menjen a konyhába. Az fáradtan zökkent az asztal melletti lócára és lehajtotta a fejét. Tökéletesen ki volt merülve. Ki tudja hány kilométert gyalogolhatott? — Esszén, prót, spek? — igyekezett vallomásra bírni vendégét. A hadifogoly rávetette bánatos, kék szemét, melyben a kutya alázatossága húzódott meg. Valamit motyogott németül, de Konta egy szót sem értett belőle, csak a szeme könyörgéséből meg a keze reszketőséből értette meg, hogy ez az ember szörnyen éhes. Pillanatok alatt átgondolta a helyzetet. Emberiessége és a kozák esetleges haragjától való félelme rövid harcot vívott — és ez a harc az emberiesség győzelmével végződött. Kiment a kamrába, tenyérnyi szalonnát kanyarított le, a kabátja alá egy szál kolbászt dugott, aztán jó mélyen szalasztotta kését a foszlós házikenyérbe. — Egyél! — biztatta a foglyot, de élénk taglejtésekkel és arcjátékkal figyelmeztette, hogy mindent tüntessen el a kenyérzsákjában, ha Kozlov idő előtt talál visszatérni. Köll nekem az, hogy az orosz félreértse irgalmasságomat? — morfondírozott. — Még engem is magával talál vinni, ha úgy fogja fel a dolgot, hogy rokonszenvezek az ellenséggel. A fogoly nagy harapásokban falta az ételt. Látszott rajta, hogy egyszerre szeretné magába tömni az egészet. Konta a maga módján biztatta: — Egyél, a hasad istenit! Lásd-e marha, mért ültél föl a fűrerednek! Most nyugodtan ülhetnél otthon és a Fánidat ölelgethetnéd. Köllött ez neked ? Kedélyeskedése hirtelen — Nyicsevo! Cselovjek! — mondta az orosz. A házigazda előbb Kozlovra, aztán a fogolyra mosolygott. Kiment a kamrába, levágott újabb tenyérnyit a szalonnából, aztán körülnézett. Az egyik esizmaszárból literes üveget húzott ki, melyben a tavalyi kisüsti szilvőrium maradéka szomorkodott. Megtöltötte a poharakat, majd koccintásra emelte a magáét: — Cselovjek! Mann' Ember! — szorította ki magából az orosz és német tudományát és széles mozdulattal hármukra mutatott. A német szeméből könny szökött ki, Kozlov szeme is fényesebben csillogott, a házigazdának pedig az volt a szerencséje, hogy pohár volt a kezében, mert úgy érezte, hogy nagyot kel: nyelnie a meghatottságtól. Ezt a nyelést a jófajta szilvőrium határozottan kellemessé tette. Konta most behunyt szemmel is maga előtt látta távozó vendégeit: az immár gyorsan talpaló németet és a templom alatti fordulónál vidáman viszszaintegetö oroszt, akikkel a legszörnyűbb világégés közepette különbékét kötött. Ekkor tanulta meg, hogy ne féljen a szovjet embertől. Azt, hogy mikor választotta mintaképéül, már nem volt ideje elgondolni. Négyet ütött a kakukkos óra, hát nadrágba és csizmába bújt, óvatosan lenyomta a kilincset, hogy övéit fel ne ébressze, aztán kilépett a pirosodó hajnalba ... Tizenegy év! — gondolta a tehénistálló felé tartva, hogy a fejőnők munkáját ellenőrizze. — Rohan az idő. Kónya József Az ifjabb Piccard apja nyomdokaiban Jacques Piccard, — Auguste Piccard, a világhírű tenaerkutató fia, lequtóbbi kísérlete során 3700 méter mélyre ereszkedett a tengerbe. Ezzel megdöntötte apja rekordiát: az idősebb Piccard, mint ismeretes csupán 3150 méter mélységig jutott. Mit keresett az Ifiabb Piccard a tenger mélyén? Nem mást, mint Tirrenidé-t, az elsüllyedt szigetet. S mit látott vaion odalent? Semmit! A mélytengeri expedíció legfontosabb eredménye az a megállapítás, hogy odalent nagy a sötétség és erősebb fényszórókra lett volna szükség. Nászút részletre Japánban nagy divat a részletüzlet. Még családot is alapíthat részletre a házasodni készülő japán. Egy nagy áruház részletre hirdeti a házasságkötéshez szükséges dolgokat, lakodalmi fényképeket, sőt még egy kétnapos vidéki nászutat is, mindezt tizenkét-tizennyolc havi részletre. 7 VÁRAKOZÓ OTTÓ RAJZA — Bátyuska, — mutatott az orosz a fogolyra, — adj neki valamit enni! Már három napja nem evett. Nem mert előjönni az egyik rókalyukból. Úgy piszkáltuk ki belőle. Konta szorongása elpárolgott és a szívét jóleső melegség öntötte el, de ezt nem mutatta. — Germán! — figyelmeztette Kozlovot.
