A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-16 / 3. szám
MÚZSÁHOZ Halkan suhansz be csipkefüggönyön, mint illat, avagy egy messze elfolyó árnyék, ălmodăs s mint üveggolyó egy huncutul vett parányi közön elgurulsz megint színesen s öröm nem marad helyedbe csak a fojtó kétség, bús homály s mindent eloltó ónízü szürke, jéghideg közöny. Pára vagy, távlat, égő vak remény, vonzó délibáb, csalóka látszat. Ködkép a nyárnak tiszta kék egén, melyet majd a szelek szétzilálnak. S szólók rólad vesztett baldoságomról; létezel mégis s ah, hogy imádlak. MOJZES ILONA ŐSZ A barna aranyat párázó, nehézszagú földek felől cisklandó ízeket sodor felém az esti szél. Lágy iszapban merengenek a görnyedhátú, alkonyok súlyától megalázkodott nyújtózkodó hegyek. S én járom a kihalt mezőt, a fákról zuhog a levél, és varjak hada hirdeti, hogy közel már a tél.. Cselényi László ITT KÖZTETEK Itt köztetek érzem itthon inagam, Bár egyszerű, mégis oly szép minden. Nincs feszélyes beszél és nincs pompa, Még csak erőltetett kacaj sincsen. Egyszerűen mondjuk el egymásnak Örömünkte, bajainkat sorba, Nem jajgatunk, nem is duhajkodunk, S a régi bűn szívünket nem nyomja. Ádmodozó Jákobok utódját Nem találoSm a cigány-seregben, Kialudt a vak sötétség mécse, S új fény ragyog a tiszta szemekben. Itt köztetek érzem itthon magam, Bár egyszerű, mégis oly szép minden. Nincs feszélyes beszéd és nincs pompa, Mégcsak erőltetett kacaj sincsen. HORVÁTH ISTVÁN Megtorpant szerelem Megtorpant bennem a szerelem, mint árnyéktól az éji vándor, hiába kémlel, nem lát semmit, ez a szerelem valakit gyászol. Mint fészkét elhagyott rigó örjöng, keres a vágy, úgy fáj, hogy csillagos az este és hideg jégverem az ágy. Fecsó Pál Kovácsműhelyben Forgatja a vasat Füstös kovácslegény, Duzzadnak az erek Markos, izmos kezén. Pereg a vén üllő Patan, hull a szikra, Fujtatón a tüzet Fürge inas szítja. Merőn néz a tűzbe Mint ősi varázsló, Suttog is valamit Mester úr „Hicc"', már jó. Kapja most a mester Kétké.zre a vasat, Melynek a végéről / Csillageső szakad. Teszi az üllőre, Illeszti egymásra, S ráüt a legénynek Kétkéz-kalapácsa. Gyüre Lajos Felsóhajtok messze idegenben Azóta örök gondja lettem — „S hol van a fiad?” —' Már nem is kérdik. De mindig megveti az ágyam, Hogy ha visszajönnék, már megvetve találjam. & Minden neszre rezzen: „Jön” — álmából felriad. Ha vasal: „Ezt ő viselte” — S mért sír?" — csak kertel. Tésztát gyúr: „Éhezik?” — Esik: „Megfázik szegény!" Ha gúnyolnak: „Az én fiam nem olyan legény!” És'ezerszer felsóhajt: „Jaj, minek is ment el?!” S hangja elfullad. Szemei alkonyi napok, Mindig fürdeni szállnak könnytavak vizére. Én, a rossz, elsírt sóhajaiból én hullatok Ezüstöreg gondhavat bánatos fejére. S békét nem lel sem itt, sem koporsótanyán. — Óh mondd, úgy fogsz majd siratni engem, mint anyám? Hamvas László
