A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-09 / 2. szám
Gyermekkoromban ismertem egy Amerikát-járt öregembert. Józsi bácsinak hívták és kérésünkre sokat tudott mesélni az óceánontúli életről, szokásokról és arról, hogyan jött haza. — Tudod fiam, mikor hajóra szálltam és jöttünk át az óperencián, hát egyszer csak gyün egy nagy istenharagos vihar, oszt' olyan magasan dobálta a hajónkat, hogy kezemmel a csillagokat is elértem. Addig dobáltak a hullámok bennünket, hogy egyszer csak elsüllyedtünk. Aztán két évig úgy éltünk a tenger fenekén, mint a halak. Csak két év után húztak ki bennünket a mélységből! így mesélte Józsi bácsi ezt a háryjáncsi történetet, mi pedig szájtátva hallgattuk. Persze, ő maga sem hitte az egészet, annyira egetverő lóditás volt. Biztos vagyok benne, hogy ha most azt mondanám ennek a Józsi bácsinak, hogy én valóban éltem pár napig a tenger fenekén, azt felelné, hogy: bolondítsd öreganyádat, ne engem. Pedig igazság, hogy a tengerfenéken jártam. No de ezt már alább el is kell mondanom, hogy az olvasó hitelt adhasson ilyen vakmerő állításnak. Minuszinszkból hajóztunk lefelé a Jeniszej ezüstös hullámain, festői változatósságú partok között. Gránitsziklák, gyér erdőségek és sok apró sziget szegélyezték mindenfelé a Jeniszej sebessodrású vizét. Vadkacsa, vadliba ezerszám tanyázott az egész partvidéken. A hajó kapitánya, fiatal, deréknövésű ember, egész utón magyarázott és mutogatott. Nyilván jól esett neki, hogy messziről jött külföldinek ő mondhatja el és mutogathatja nagy hazája nevezetességeit és szépségeit. Naijy óceánjáró hajókról is beszélt, amelyek ma már nem idegenek a Jeniszejen és egész Krasznojarszkig járnak fel. Mi ugyan nem találkoztunk óceánjáróval, de helyette elmesélt egy történetet arról, hogy milyen viszontagságos körülmények között hoztak el a viharos tengerről a Jeniszejre egy személyszállító hajót, amelyet a Német Demokratikus Köztársaság számára készítettek. Egy település mellett haladtunk el. — Ez itt a tejfeldolgozó üzem? — kérdeztem kapitányomtól. — Ez. Itt van a rokona? — kérdezett vissza a kapitány. — Ha előbb szól, megállhattunk volna — készségeskedett. Nagyon barátságos ember volt ez a hajóskapitány, mert megígérte, hogy ódnak majd személygépkocsit a kikötőállomáson, amivel eljuthatok a tejfeldolgozó üzembe, unokatestvéremhez, ha már nem tudunk kikötni mellette. S valóban, a kikötőállomáson még fel is segítette csomagjainkat a kis terepjáró autóra, s addig integetett utánunk fehér tiszti sapkájával, míg csak el nem tűnt autónk egy kanyarban. A kis települést, ahová igyekeztünk, Novoszjolovnak hívták. Néhány lakóházból és a tejfeldolgozó gyárépületeiből állott csupán.. Száraz lábbal jártunk a poros úton, ahol két-három év múlva csukák, pontyok adnak majd egymásnak találkát, s fejünk fölött vagy harminc méter magasban hajók fognak úszkálni fel-le a tengeren a krasznojarszki vízierőmű négyszáz kilométer hosszú ezüst-hullámos tengerén, mely óriási tömegű vizével elborítja a körülöttünk lévő házakat, falvakat, gyárakat, szántóföldeket, temetőket — mindent. így kerültem tehát én a tenger fenekére, ahová ha két-három év múlva ismét eljutok, már csak hajóról vagy csónakról találgathatom, hogy merre is jártam egynéhány évvel ezelőtt. A vidéken két-három év óta nem építenek semmit. Olyan itt minden, mintha megállt volna fejlődésében. A tejfeldolgozó üzem is elköltözik vagy 150 kilométerrel távolabbra, csak a kőfalak maradnak meg a halak tanyájául. Víz alá kerül itt még nagyon sok falu Novoszjolovon kívül. A világ legnagyobb gátjával épül fel a krasznojarszki vízierőmű, és megváltozik gyökerestül itt az egész táj. A közeli tajgában ma még vaddisznók, medvék, farkasok tanyáznak. De pár év múlva új gyárak szirénái verik majd fel naponta az évezredes csendet. Cobojok, rókák, medvék elhúzódnak egynéhány száz kilométerrel beljebb a tajga mélyébe, amelyből évről évre nagyobb területet hódít el az ember. Hatalmas acéloszlopok egész sora szeli majd keresztül-kasul az egész vidéket, hogy hosszú villanyvezetékei elvigyék a krasznojarszki vízierőmű áramát oda is, ahol ma csak járhatatlan őserdők és vadak tanyája van. S ezen a grandiózus terven már ezrek dolgoznak. A jövendő tenger partján már megkezdték az új falvak építését, egyenes utcákkal, kétszobás lakóházakkal, kultúrházzal, iskolával, bölcsődével. A jövő tengerének fenekén már folyik a fakitermelés. Több millió köbméter fát vágnak ki a környező erdőkben. Ezerkilencszázhatvanig alumíniumot gyártó üzem, több fafeldolgozó gyár, gépipari üzem, kokszoló kemence, garázsok, autó- és traktorjavító műhelyek, kaucsukgyárak épülnek fel a krasznojarszki tenger pa’rtján, ahová megindul az olcsó szibériai nyersanyag, a fa, a szén, a vasérc, a bauxit és a réz. És az olcsó villamos energia, melyből csak a krasznojarszki vizierőmű 16 turbinája 3 200 000 kilowattot szolgáltat majd Szibéria iparának, egy új korszakot nyit meg a környék lakóinak életében. S a kényelmes új házakban, ipari városokban ugyan ki is fog bánkódni a régi faházas falucskákért, melyeket rövidesen elönt a víz. Esetleg csak az öregek, akiket már nem temetnek őseik mellé a víz alá kerülő temetőkbe. * * * De nézzünk jobban széjjel ezen a vidéken, ahol olyan nagy változásokat viszílek majd végbe. Novoszjolovtól hepe-hupás mezei úton futott Pobedánk a nem messze (100 kilométernyire) levő szűzföldek felé. Itt Szibériában láttam először hatalmas magas tölcséralakú forgószelet, mely a földön lévő szalmát, gazt, port vagy 60—80 méter magasba emelte fel a földről. A végtelennek látszó határban furcsa szigetecskék tűntek a szemembe. A zsíros fekete táblákon gazzal benőtt kis dombocskák látszottak, melyeket gondosan elkerült minden traktorista ekéje. Körülötte nagy lapos kövek élükre állítva (vagy 10—15 is), egymástól két-három méternyi távolságban. — Mik ezek a szigetecskék? — kérdeztem kísérőmtől. — Hakász sírok. Több mint ezer évvel ezelőtt a nomád életet élő hakász törzsek tagjai ilyen sírokba temetkeztek. Minél gazdagabb volt a halott, annál több lapos követ raktak sírja köré. Eltemették vele együtt a lovát, feleségét, szolgálóit, fegyvereit. A feltárt nagyobb sírokban sok cserépedényt, azonkívül fegyvereket, háztartási eszközöket találtak. De itt a felszántott szűzföldeken több száz sír is van, ami bizonyítja, hogy folytonosan más meg más vidékre vándoroltak, amint ez az elszórt sírok után megállapítható, — magyarázta kísérőnk. Széjjelnéztem a vidéken, ahol egyetlen fa vagy szikla sem volt több kilométeres távolságban. Bizony messziről kellet hozni a sírokra ezeket a köveket a hakász törzsek tagjainak, mert egész a láthatárig csak zsíros, fekete szántóföld volt látható. Mennyit hallottam már ezekről a szűzfóldekről! írtak róla az újságok, beszélt róluk a rádió, s a valóságban mennyire más is volt mindez. A szemem előtt terült el a „XX. pártkongresszus” elnevezésű új szovhoz hatalmas búzatáblája. Ilyent azelőtt még elképzelni sem tudtam. 6—10 kilométert is futottunk autónkkal egyfolytában s mégis mindig ugyanazon búzatábla mellett voltunk. Útközben sem házat, sem kunyhót nem láttam, de még fát sem. Nagy volt tehát örömöm, mikor a másfél órai út után végre megpillantottunk a távolban egy bogárnyi kicsinységűnek látszó traktort. A száraz szűzföldön közeledő traktor nagy port vert fel három vetőgépével. A traktor hűtőjén vörös zászlócskát lengetett a szél. Megállítottuk egy pillanatra és csak néhány kérdést tettünk fel a traktoristának, nehogy sokáig feltartsuk munkájában. Az ötödik komszomolista brigádból való, amely eddig az első helyen áll. Ő maga 200 százalékra teljesíti normáját. Neve? — Vaszilij Kirilovics Tartoscsakov. — Kora ? — Húsz éves. — Mi volt azelőtt és hol lakott? —’Kemerovban, diák, két éve érettségizett, most traktorista. — Mennyit keres? — Ezerhatszáz, ezernyolszáz rubelt. — Mennyit vet egy fordulóra? — 27 hektárt, a tábla egyik szélétől a. másikig. Megköszöntük a tájékoztatást, s most már a szovhoz falvából egyenesen az ötödik mezei brigádhoz igyekeztünk. A szűzföld itt volt előttünk bevetve, megboronálva, összesen 52 ezer hektár. Pedig nem is olyan régen még csak gaz, dudva nőtt rajta. Ez évben pedig már négymillió púd gabonát adnak be az államnak. Az ötödik brigádban megismerkedtem Anatolij Konsztantinovics Voroncsehinnel. Mint traktorista dolgozik itt. Ö is akkor jött ide, amikor még sátor alatt laktak a szűzföld első meghódítói. ötven kilométeres körzetben sehol sem volt semmi. Kemerovban dolgozott családjával. Tizenkilenc évig volt alkalmazva egy gyárnál, mint telefonista, most pedig ő is, felesége is traktoristák. — Mennyit keresett az üzemben, és mennyit itt? — Nem a fizetés a legfontosabb számunkra, elvtárs. Mi szovjet emberek vagyunk, s mindig oda megyünk dolgozni, ahol a legnagyobb szükség van ránk. Mikor idejöttem, semmi sem volt itt. És nézze meg most a szovhozt. Ezért dolgozunk a legnehezebb körülmények között is, hidegben, fagyban, forróságban. Évről évre tapasztaljuk munkánk jobb eredményét. — Hol lakik? A TENGER FENEKEN