A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-09 / 2. szám
I TÓTH TIBOR HEGYI BESZÉD-FÉLE 1956 NOVEMBERÉBEN Szólj már, a fórumra állj! — sürget ezernyi csahos száj. Szólj hát ne hallgass! — a néma könyörgés siralmas, gyászoló szemekből árad felém. Szólnék is, de szavam megrokkan a mondat felén. Mit mondjak, mit írjak? Lehet-e szó, mi balzsamos írt ad a sebzett, gyötört, csalódott szívekre? Számon kérjem a múltat, kitépve, kivetve lelkűnkből emlékét, megtagadjam, amit adott? Vagy idézzem prófétás, hívó szóval a holnapot, mikor a hitre ezer vétek vetett zárat? Hamis hitvallást prédikáljak? Maradt-e még, mi bennünk ép, egész? Rózsaszín álmok pókhálójából az ébredés egy szálat tépetlen nem hagyott. Nem vagyok ember. Seb vagyok, s ha szólok, szavam h irgő ja jkiáltás, irdatlan sír fölött elcsukló áldás, eget ostromló, eszelős átok: fületekbe ólmot öntsetek, ha én kiáltok! * * * Ne ölj! rendelkezett a régi törvény. Ne ölj! az omló vér éhes örvény, elnyeli lelked, emberségedet, tüzes áramával eltemet s nincsen többé feltámadás — a gyilkos nem lehet soha más. Ne ölj! Ezredéve nem szűnt a kenetes ének, gajdolták fogatlan ínyü, ráncosképű vének, mégis foly a vér, folyt patakban. Meghal az ember — a gyilkos halhatatlan, tette örök emléket állít nevének — és reá rímel a hazug hősi ének. Halált halállal megtorolni érdem — a bűnhödést a vétekhez mérten szabja, osztogatja a szemfájós igazság. Korok múltak és az ősi vadság egyre féktelenebb lett, egyre vérszomjasabb, a gyalázat zsákja tömöttre telt, mégsem hasad vászna sima, mint csalárd, hamis béke — fér még bele bőven, végtelen a méhe! Ember, ki velem viseled e nevet, mondd, éltünk bús célja más nem lehet, csak ölni s megöitekért véres bosszút állni, ámokot futni s ha utunk állja bármi, markolatig döfni keblébe a kést? A vak végzet falán nem lelsz soha rést, hogy a szabadba törj, testvérem, ember? Vagy nekünk már a megváltás sem kell? * * * Lehet még ember, ki gyerekfejjel ölni tanult? Vagy kísérti, amíg él, vérfoltosan a múlt s rokkant lelke meg nem gyógyul soha már, hiába csábítja büntetlen menedékkel az idegen határ? Kezében könnyű volt a fegyver, újfajta játék, lelkét bizsergetö, ujját ingerlő ingyen-ajándék s mint tegnap kővel, most puskagolyóval kereste a célt, becézve szorította, simogatta a kékes acélt, felnőttnek tudta magát, harcosnak, hősnek — tavasz-íze támadt a hervadó ősznek. Emberségét ölték meg a játszva kilőtt golyók, vagy megtanulta: ölni könnyű — ölni fogok! Vörös a vér a pesti utcán — sikoitja a hangszóró. Minden kiömlő vér egyaránt piros, forró. A gyermek vérének éget minden cseppje, hiába törlőd le, ha ráfröccsent kezedre, Ielkedre ütött fekete Káin-bélyeget. Ha megölted apját, miért pusztuljon a gyerek? Vörös utcakövekröl jajongó sirám kél, de lakások küszöbén is friss, piros a vér, szégyen ég a néma, elhallgatott jajban — vér ömlött, miért marad felpanaszolatlan? Egy nemzet oltaná ki önnön életét? s nincs, ki elkiáltsa: elég volt, elég! Elég a vérből, az ölés mámorából, csituljon a fegyver, oszoljon a tábor, kézfogásra nyíljon a puskát tartó tenyér, ne keményül jön kővé a tágybelű kenyér! Ki vért ízlel, ízével betelni nem bír. Lángban az otthon, anyjáért gyermek sír. A halál dühéből kijózanodni nem lehet? Idegen keli, hogy lefogja az öngyilkos kezet? Véres, üszkös romok — irdatlan temető, óriás halottján fekete szemfedő a kihűlt kémények lassan szálló korma. Hollók, varjak készülnek kárggó torba. Halálra sebzetten fetreng az emberség — hamuból, könnyekből éltre kel-e még? Vagy kihuny, mint táplálatlan láng, szertefoszlik, mint meddő ábránd? Emberek, kikben eleven a parázs, s éltet igaz emberség-akarás, ne lankadjatok :s míg erőtökből telik, vigyétek a tüzet lélektöl lélekig.' Somorja, Galánta, Dunaşzerdahely, Rozsnyó. Ezek az állomások jelzik a legutóbbi szerzői esteket, melyeken a hazai magyar írók szerepeltek. írók, alkotások találkozása az olvasóval, az emberrel. Az írók vallottak önmagukról. Hitet tettek műveik tolmácsolásával, igaz szándékukat mondták el az olvasóknak, az embereknek. A hailgatók lemérték az író hovatartozását, amikor egy-egy novellát vagy verset maga a szerző olvasott fel. Itt, ezeken a szerzői esteken nemcsak a józan betűk beszéltek. Beszéit az alkotó szíve is, amely ott dobogott a megilletődött írók szavaiban. Kérdések, feleletek váltogatták egymást Somorján, Galántán, Dunaszerdahelyen és Rozsnyón, kérdések az írók feladatáról, az alkotás „titkáról”, az irodalmi lap kérdéséről, az igazság őszinte kimondásáról. Ezek a kérdések és feleletek teremtették meg a szerzői estek sajátos hangulatát, értelmét. Eltűnt a már 12 szokásossá vált merev ünnepélyesség s helyét felváltotta az otthonias beszélgető jelleg. A szerzői estek tanulsága: a megnövekedett számú közönség, az ifjúság érdeklődése és a möértés mellett a kíváncsiság. A fiatalok tanítóikkal együtt jönnek, hogy személyesen is megismerjék azokat, akiket olvasnak és akikről már tanulnak is. Ezzel a tanulsággal indultak az írók november 22-én Kassára. A felső ipariskola előadóterme. A karzaton ugyanúgy, mint a földszinten fegyelmezett figyelő ifjúság. Értelem és kíváncsiság. A kerületi népkönyvtár igazgatója köszönti az írókat. Köszönti a Csehszlovák-Szovjet Barátság Hónapja jegyében és nevében. Hivatkozik az írók mindenkori kötelességére, felelősségére, amikor a népek barátságáról beszél. Békességről, munkáról írjunk, mondja. Hirdessük az emberek örök igazságát — a békét. A kassai ifjúság ünnepi műsorral köszönti az írókat. Az ember szinte hangversenyen érzi magát. Meglepetés számunkra a kassai zeneiskola növendékeinek tudása. Szorgalomról, nagy akaratról tanúskodik az a tény, hogy ifjúságunk, igényes zeneműveket tolmácsol, szinte kérkedve, hogy íme vagyunk, akarunk és tudunk. Az írók alkotásaikkal válaszoltak. Hitvallást tettek, mit hogyan gondolnak, hová tartoznak. Az író számára a legszebb élmény, ha találkozik az olvasóval és érzi, hogy megértették. Ha érzi, hogy elhiszik, amit mondott, amit írt. Mi köszönjük a kassaiaknak és minden olvasónknak, hogy szeretettel várnak és hívnak maguk közé. Tudjuk, hogy ezt a szeretetet csak igaz, őszinte alkotásokkal viszonozhatjuk. Gy. I. ELŐSZÓVAL IS
