Földváry László: Adalékok a dunamelléki ref. egyházkerület történetéhez (Budapest, 1898)
I. rész. Alsó Dunamelléki vagy felsőbaranyai egyházkerület (1518-1715)
243 teremtése, de a hitét szabad megátkoznod, mert az az ördög adománya. Szabad ezt is mondanod neki: „te ördög hitű ! te ördög szülöttje és tojása!“ Átalában pedig minden predikátiójában pokolbeli ördögöknek, ördög szülöttjeinek, Aesopus kutyáinak, égetni való fajzatnak nevezte a kálvinistákat és lutheránusokat.“ A plebánus gyűlöletet lehellő kathedrai beszédeinek a protestánsok szertelen bántalmazása lett a következménye. Különbség nélkül mindeneknek, férfiaknak, nőknek, tisztes öregeknek és nemeseknek, a piacon, utcán, a városon kívül és belől, sőt késő éjszakákon a házak ablakán át szakadatlanul kiabálták a katholikusok: „ihi kúria!“ Maga a plebánus is az utcán vele szembe jövőket, még a kiválóbb és nemes osztálybeli férfiakat is, midőn azok őt „Dicsértessék a Jézus nevó“-vel köszöntötték: „ihi kuriá“-val köszöntötte viszont. És a mi több, a parochiája előtt elvonuló utcán a tulajdon cselédeit és a tanulókat (familiam propriam et studiosos) az ihi kúria kiabálására hangosan nógatta. A reformátusok közül számosán a naponkinti szidalmazást és gunyolást megunva, javaikat eladták és más helyre költöztek. A továbbmaradók pedig a megyénél kerestek oltalmat s találtak is, mert 1752. június 24-én vizsgálatot tartván ez ügyben, miután huszonhét tanú, nagyobb részint katholikus vallott és bizonyított Harta Ferenc plebánus ellen: ez hivatalából elmozdíttatott. Utóda Gyarmati György lett, kinek Barkóéi Ferenc gróf egri püspök még azon év november 15-én kelt pásztori levelében következő utasítást adott: „A reformátusok által a Plébános részére fizetni kötelezett 100 magyar forintot szigorúan megkövetelje és el ne engedje. Ennekutánna pedig ilyen szokást tartson, hogy a kisdedek, miként ezelőtt, a római katholikusok temetőjébe, s ha kívánják, kriptákba is temettessenek rendes kath. temetési szertartással. Az öregek pedig a maguk temetőjében minden cerimonia nélkül. Ha azonban a kath. kántornak fizetni fognak, megengedtetik némely áhitatos éneket énekelni, mint p. o. a halálról, az örök boldogságról és az világi hívságról. Ha pedig a Plébánostól kívánnák, hogy a halott felett prédikáljon, megcselekedheti az éneklésre kijelölt dolgokról, a bűnről, az kinek zsoldja a halál és hasonlókról, de oly eszességgel és megválasztással, hogy a kik hallják, gyümölcsét szedjék és vegyék. Ne háborgassa a hitet, ne feddőzzék és magától el ne idegenítse a reformátusokat.“ Hogy különösen az utóbbi tanácsot nem követték a plebánusok, bizonyítja a következő levél: „Tekintetes úr, nekem érdemem fölött való drága nagy jó Patronus uram! Bizodalmasan jelentem az úrnak, hogy a feljebbvaló 1777-dik esztendőben Gyöngyösön megfordulván, 16*
