Földváry László: Adalékok a dunamelléki ref. egyházkerület történetéhez (Budapest, 1898)

I. rész. Alsó Dunamelléki vagy felsőbaranyai egyházkerület (1518-1715)

171

buzgalmát, hogy minden tartózkodás nélkül lépjék s ha kell, törjék át a korlátokat, a melyeket eddig a Rákóczi fegyvereitől való félelem emelt.

Az ország prímása Lippai György, ki gyakran monda, hogy nem akar látni zúgot az országban, hol a protestánsok bizton lehessenek, szívből gyűlölte a linei békét, s míg Rákóci fegyverrel és alkudozással dolgozott annak érdekében: 5 a Csallóközből kergette ki a prédikátorokat; létrejötte után pedig mindent elkövetett, hogy belőle a protestánsoknak minél kevesebb hasznuk legyen. Alig egy év múlva a nagy-szombati zsinatban ünnepélyesen avatta föl a magyar egyházirend törvényes tagjává Loyola szerzetét s nyomban megkezdődött a protestánsok ellen az átalános támadás. Átcsapkodott az a hódoltsági területre is, mely idáig mentes volt a vallási üldözésektől, mint azt replikájában Rákóci György is szemrehányólag mondja Eszterházi Miklós nádornak: „A török birtokába lelkiismeretében az ember nem háborgattatik, a testibe ha sanyargattatik is, de szabadon szolgálhatja istenét.“l

Pestmegyében Vácon, Vörösegyházán, Kosdon és más helyeken a váci püspök tisztjei elvonták a prot. lelkészektől a tizenhatodot. Hévíz-Györkön a templom és hozzátartozói jövedelmek elvételére tétetett kísérlet. Szent-Márton-Kátán a prédikátort vették űzőbe. Kecskeméten a templomot akarták az épen istentiszteletüket végző reformátusokra dönteni a pápisták, s prédikátorukat, Paksi György püspököt a töröknél elárulva, erősen megsarcoltaták s biztosabb helyre menekülni kényszerítők.2

Túl a Dunán Nádasdy Ferenc rettegteté Fejér- és Tolnamegyékben levő birtokain a protestánsokat. Erősen tiltakozva az 1647-dik évi törvénycikkek ellen, melyek a linei béke alapján a protestánsoknak szabad vallásgyakorlatot adtak, s nem akarva elismerni, hogy arra a jobbágyoknak is joguk van: egy neophitának vakbuzgalmával látott az ellenreformációhoz s törekedett jószágairól kiszorítani a protestantismust, melyet ősei oly hévvel igyekeztek megalapítani.

Valóban — mint Pathai S. említi összehívójában — zavaros volt ekkor az időknek állapota; nagy szükség volt az egyetértésre és összetartásra, „hogy így conjunctis viribus inkább építhessék a Sión bástyáinak ledüledező kőfalait“, s aligha tévedünk, midőn a jelzett viszonyokban is véljük feltalálni okát annak, hogy a kecskeméti Synoduson majdnem kétszeres számmal sereglettek össze a megriadt prédikátorok,

1 Szilágyi Sándor: „A linei béke okirattára.“ Budapest 1885. 169. 1.

2 Zsilinszki Mihály: „Magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai.“ III. 117-175.