Dienes Dénes (szerk.): Isten Anyaszentegyházának emlékezetire... Református egyházlátogatás a Borsod-Gömör-Kishonti egyházmegyében 1753-1759, 1764. - Acta Patakina 8. (2001)
Utószó
ban a református egyház a XVIII. században sokkal nagyobb veszteségeket szenvedett, mint a gályarab perben csúcsosodó „véres ellenreformáció” idején. A XVII. század közepén 121 anya- és 187 leányegyház volt az egyházmegyében, legalább is ennyinek biztos létezését ó'rizték meg számunkra a források. A kormányzati utasításra 1728-ban készült jelentés 139 anya- és 78 leányegyházról ad számot. A veszteség a leányegyházak között igen számottevő'. (A Tiszáninneni Református Egyházkerület négy egyházmegyéjében az anyaegyházak száma alig csökkent, a leányegyházaknak viszont az 55 %-a elveszett, 476-ból 213 maradt.) A lakosságszámot tekintve kisebb leányegyházak eleve erőtlenebbek voltak, helyzetüknél fogva - mivel a lelkész nem közöttük élt - sokkal kiszolgáltatottabbak is. Ráadásul, ha a községnek katolikus földesura volt, illetve lett — például a Rákóczi-birtokok konfiskálása után, nem is beszélve a római egyház által visszaperelt birtokokról — az újratelepítés során a legtöbbször a felekezeti hovatartozást is figyelembe vette, nyilván a reformátusok rovására. Míg a telepítéspolitikával a népesebb anyaegyhazak tekintetében legtöbbször csak a helység vallási homogenitását sikerült megtörni, a filiáknál a református vallásgyakorlat megszűnését is el lehetett érni számos esetben. Az 1731-ben kiadott rendelet, ha igen nyomasztó feltételek közé szorítva is, de legalább elismerte a reformátusok létezését, megengedte egyházszervezeti kereteik fenntartását és egyházközségi intézményeik működtetését. Ehhez az egyházközségeknek az 1681 előtti vallásgyakorlatuk létezésének bizonyítása kellett, aminek dokumentumait sokszor éppen az egyházlátogatási jegyzőkönyvekben találták meg. A fentebb megnevezett vármegyék déli tájain lévő, a török uralom idején és az azt követő évtizedekben sokat szenvedett és többnyire el is pusztult falvakat újra benépesítő református telepesek a legtöbbször önmagukra is érvényesíteni tudták a község korábbi helyzetéből adódó jogokat, így történhetett meg, hogy a XVIII. század közepére a református egyházközségek száma nem csökkent az 1728. évi jelentéshez képest. (Majd a század hetvenes éveiben Batthyány Ignác egri nagyprépost gondoskodni fog arról, hogy ez az állapot némi változást szenvedjen.) Forrásunk mintegy 143 anya- és 63 leányegyházról tudósít. Néhány egyházközség még bizonyosan élt és működött ebben az időben ezeken felül, mint például Miskolc és Sajószentpéter. Az előbbi helyen a püspök, az utóbbin az esperes szolgált. Úgy látszik, őket nem illett megvi- zitálni. Ez a vizitációs jegyzőkönyv, amint a rövid latin nyelvű bevezető is közli, a szolgálattévők (lelkész és tanító) hivatásbéli magaviseletéről, a gyülekezet tagjai buzgóságáról, valamint az egyház vagyonának mibenlétéről és állapotáról ad számot. A hangsúly inkább az utóbbira került. Az előzőeket néhány sablonos mondattal körülírták ugyan, es 253
