A Szív, 1994 (80. évfolyam, 2-4. szám)
1994-02-01 / 2. szám
A SZÍV 1994. FEBRUÁR SI (Folytatás a 64. oldalról) és emlékeztek meg az elhunytakról. Vallásos ünnepeik alkalmával is találkozunk ezzel a szokással. (Érdemes előrebocsátani, hogy az ősegyház az egyszerű, hétköznapi és nem az ünnepélyes lakoma keretében ünnepelte az Eucharisztiát.) Meghívás az ilyen lakomára nagy tisztességnek számított. Pogányok, vámosok, betegek, egyszóval, akiket a vezetőség bűnösöknek tartott, ki voltak zárva az ilyen lakomából. Ezért okozott olyan nagy botrányt a vezetőség szemében, amikor meglátták, hogy Jézus a „bűnösökkel szóba áll, sőt eszik velük”. (Lk 15,3) Jézus megtisztelte az „igazakat” (Lk 7,36-50) és a „bűnösöket”. (Lk 19,2-10) Elképzelhető, hogy Jézus jelenléte mennyire felvillanyozta az egész társaságot és talán az is, hogy a tanítványok mennyire büszkék voltak Mesterükre, akiről azt képzelték, hamarosan kinyilvánítja, hogy ő a Messiás, aki a közhit szerint anyagi jólétet teremt és megszabadítja a zsidóságot a római hatalomtól. (Vö. Mt 4,1-11 Jézus megkísértése) Ezt az álmot szertefoszlatta a Mester halála, s ez arra késztette őket, hogy újra átgondolják Jézus tanítását és tervét, amely nem egy földi országról, hanem Isten országáról szól, s amely ebben a világban bontakozik ki, de az örök élet felé mutat s ott teljesedik be. Az emmauszi tanítványok története szemléletesen mutatja ezt a tanítványokban végbement átalakulást. (Lk 24,13-35) Feltételezhető, hogy a tanítványok nagy lelkesedéssel csatlakoztak Jézushoz, akiről elismerték, hogy próféta, és tőle remélték a messiási ország megalapítását. Amikor Jézus meghalt, a jövendő „messiás-inasok”, rettegve a falu nyelvétől sikertelenségük láttán, hazafelé tartottak. Megzavarta őket a kósza hír is az asszonyoktól, hogy nem találják a holttestét, és hogy Jézus él. Ekkor szegődött hozzájuk az idegen, aki megmagyarázta nekik az írásokat, majd asztalhoz ült velük és a vacsora alatt felismerték őt a kenyértörésben: Valóban ő az! „Nemde lángolt a szívünk, mikor kifejtette az írásokat.” (32.v.) Ez a csodálatos jelenlét ugyanolyan kellemes, sőt még örömtelibb volt, mint régebben, a baráti lakomáik alkalmával. Ehhez az élményhez kapcsolódott a többi: a csodálatos kenyérszaporítás, Jézus szavai az utolsó vacsorán: „Ez az én
