A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)

1993-02-01 / 2. szám

80

,‘KISSZÍ‘V” - SZ'LOlrjÁ^iOS'BOgÁH

„Szóval mégis eljutottál idáig, Ermi. Nem hittem volna." Ermi elcsodálkozott. „Hát ismer engem?" - kérdezte. „Én mindenkit ismerek" - mondta nyugodtan az úr. Acélszürke szemével méregette a fiút. Azután hozzáfűzte: „Talán jobb is, hogy eljöttél. így meghallhatsz tőlem mindent, amit hallanod kell."

„Ön Ogyik úr?" - kérdezte Ermi. Az úr bólintott.

„Hozz egy széket az asztaltól és ülj le - mondta. - Beszédem van veled." Ermi megfordult, elhozott egyet az asztal körül álló kényelmetlen székekből, odaállította Ogyik úrral szembe, és szálegyenesen ráült, támaszkodás nélkül. Nagy izgalomban volt; tág, barna szemét le nem vette a feketébe öltözött férfiről.

Mondor kinyújtózott Ermi mellett a padlón, nagy fejét elülső lábára fektetve és nézte. A fiú mind a kettőnek a tekintetét magán érezte. A kutya pillantása meleg volt, jó érzéssel töltötte el. Ogyik úré hideg, mint az acél. De Ermi állta a szúrós pillantást, nem sütötte le a szemét. Mintha küzdött volna egymással az acélszürke szem meg a barna szempár. Ermi az erőlködéstől szúró fájdalmat érzett a szemében, de nem engedett. Végül Ogyik úr fordította el a tekintetét. Bal kezével húzott egyet jobb ingujjának kézelőjén. Majd ismét fölnézett. Keskeny ajka körül sajátságos mosoly játszadozott.

„Tudod-e, ki vagy?" A kérdés váratlanul érte Ermit.

„Én... én..." - kezdte egy kicsit dadogva. De azután összeszedte magát. „Igenis. A faluból jövök odafönn, Hegyaljából. Áru apó és Aret anyó a nevelőszüleim. Azt már úgyis tudja, hogy Ermi a nevem. Édesapám és édesanyám meghalt, mikor még kicsi voltam.

„Ki volt az apád és az anyád?" Ermi mindig jobban zavarba jött.

„Ezt tulajdonképpen nem tudom. Hiszen kicsi koromban haltak meg. Tűzvészben - így mondták nekem. De semmi mást nem sikerült megtudnom róluk."

„Dehát mégis csak emlékezned kellene az apádra meg az anyádra - vélekedett Ogyik úr. - Igazán nem emlékszel rájuk?" Ermi erőltette az emlékezetét, de tudta, hogy hiába. Hiszen annyiszor próbálta már és sohasem sikerült.

„Nem - mondta kicsit búsan -, nem megy. Ön tudja, kik voltak a szüleim? Ismerte őket? Ogyik úr megint megigazgatta a kézelőjét, és látszólag figyelmesen szemlélte. Azután halkan beszélni kezdett. De kikerülte Ermi tekintetét.

„Mondtam már, hogy én mindenkit ismerek. Ismertem a szüléidét is, bár nem mondhatnám, hogy jó barátságban voltunk. De te is vissza fogsz emlékezni rájuk mindjárt. Várj, majd segítek."

Ermi előrecsúszott a székén. Egész teste megfeszült, mint a rugó. Figyelt. (Folytatjuk)