A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1993-02-01 / 2. szám
76 ,'KISSZÍV” - SZ'L^IJÁXPS'SOgÁH Elmélkedés a szentmisén A tegnap Marosvásárhelyen voltam. Nagy sár volt az úton, de megszáradt a sár, és újból belegübbögtettem a sárba, hogy lássa mindenki: nem a régi sár. Már voltam így, hiába kerestem a város végén cipőpucolót. így kell végigbaktatni a főesperesi irodán. A városba négy főút vezet. Legalább nyolc ember biztosan jól keresne, ha kiülne egy kisszékre két kefével. Nagy a munkanélküliség! Eszembe jutott, hogy Magyarországon „Mercédesszel" kiálltak az tulajdonosok sztrájkolni, nem is olyan régen. Az emberek arcán csak szomorúságot láttam. Engem is elszomorított a látvány. Nagy baj van! Nem tud már örvendeni a mai ember? 1944 karácsonyestjén Szombathelyen egy nagy istállóban kaptunk szállást, ahol lovak voltak, de a szalma olyan apró volt, mintha pelyva lett volna. Fronton szétvert csapatok maradékai, sebesültek, csapatuktól lemaradt beteg katonák itt aludtak a szent estén. Olyan nagy volt a tömeg, hogy lefekvés után, ha egyik fordult, a másiknak is fordulni kellett. A tetű annyi volt, hogy hemzsegett. Valaki elkezdte: Mennyből az angyal... Kapcsolódott mindenki. Mellettem volt egy Koszorús József nevű idősebb ember, aki így szólt hozzám: „Nekünk szállásunk van, Isten Fia számára nincsen szállás." „Csak a tetvck ne volnának" - mondtam. „Megszületik az az ember, aki feltalálja azt a port, amelyiktől megdöglenek? Az már biztos megérdemlőié a Nobel-díjat!" 1957-ben Hátszegen voltam plébános. Szent estére készültünk. Bőrkabátos ember lépett be a plébániára. Ismertem, híres vadász volt. Soha nem járt a plébánián. „Hány órakor lesz a éjféli mise?" A tisztelendő nővérnek mondtam, hogy rossz jel, nem a szentmise érdekli, de már az udvaron volt három magas rangú tiszt. Mindent felforgattak. Külföldi leveleket kerestek. A könyveket átforgatták. Mondtam, hogy a másik szobában sok irat van, hogy valahogy odacsaljam őket, de ott meg sem nézték. Izgattam magam, mert valahol volt külföldi levél, karácsonyi üdvözlet, nem akartam, hogy megtalálják. Beültettek a vásznas kocsiba, a szomszédok a kapuban voltak, mondtam, hogy az éjféli mise elmarad. Az ezredes csak annyit mondott fenyegető hangon: „HONNAN TUDJA?" Útvesztős pincébe vittek le négyórai utazás után. Fekete szemüveget tettek szememre és azt mondták, hogy egyedül leszek, nem zavar senki és ELMÉLKEDJEK, mert lesz idő, főleg arról, hogy kikkel beszéltem. Minden eszembe jutott, ami rosszat tettem életemben. Most van a bűnbánat ideje, gondoltam. Dante írása is eszembe jutott: „Aki ide beléptél, hagyj fel minden reménnyel!" Nem, nem így van, reménykedni kell, nekem szállásom van, a kis Jézusnak nincs! Ez a tudat olyan vigasztalást adott nekem, hogy már nem is voltam elkeseredve. A mai ember miért nem tud vigasztalódni? Azért jött Jézus, hogy vigasztaljon. Nem, nem így kell fogalmazni! Azért jött így, ahogy jött, hogy tudjon vigasztalni. Isten nagy titka ez! Ha fényes palotában jött volna, tudna-e vigasztalni?
