A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)

1993-02-01 / 2. szám

A SZÍV - 1993. f-EWRVÁR,

73

A kiállítás

A

mikor a nagyszüleim a házassági évfordulójukat ünnepük, akkor az egész család nálunk jön össze, mert a nagyiék lakása csak szoba-konyha, és a vendégek nem férnének el. Rengeteg ember szokott összejönni: anyu bátyja a feleségével és fiával, Przemekkel; apu húga a szüleivel, akik a másik nagyszü- leink; apu öccse, vagyis Károly bácsim Éva nénivel és Karolinkával, aki unokahúgom; három nagynénim: Erzsébet, Halina és Beáta, ketten a férjükkel, egy meg nélküle, mert nincs neki. És akkor még hozzá kell adni az én szüléimét, engemet, kis Wandát és Kubik kutyánkat - hát annyi képet kellett megfestenem! Ja igen, még nem mondtam: azt találtam ki, hogy erre az évfordulóra az ajándékmeglepetésem egy arcképkiállítás lesz.

Mindenkit lefestettem, még Kubik kutyámat is. És ezeket a képeket apu celluxszal a folyosó falán egészen a fürdőszobáig végigfutó faléchez ragasztotta. Pont el is fértek. Az arcképeket vagy két héten át festettem. Kubik úgy sikerült, mintha élne, de másokra is rá lehetett ismerni, mert a csecsemő az egyértelműen a kis Wanda, Karolinka rőthajú, Przemek szemüveges, Károly nagybátyám bajuszos, Halina néni meg nagyon-nagyon kövér, de olyannyira, hogy egy része nem is fért rá a papírra. A nagypapámékat pedig egy lapra festettem, és rögtön lehet tudni, hogy ők azok, mert még oda is írtam: „Minden jót a házassági évforduló alkalmából." Przemek apukájának például, az én másik nagybácsimnak, szemölcs van az orra mellett. És mindenkinek van valami olyanja, amiről fel lehet ismerni.

Anyu azt mondja, hogy az embereket elsősorban az arcuk alapján kell felismerni. Én nagyon igyekeztem, de az arcok mégsem egészen olyanok, mint az életben. Apu azt mondta, hogy anyu ne kritizáljon, hogy ez modern festészet, nem pedig fotók, hogy a színek gyönyörűek, és hogy mindenki biztosan nagyon fog örülni. Mert azt találtuk ki, hogy az ünnepség végén az arcképeket szétosztjuk - mindenki megkapja a magáét. Csak a kis Wanda arcképét tesszük el, mert ő még nem ért hozzá, Kubik pedig ott marad a falon, dísznek.

És eljött az egész család, és mindenki megnézte a kiállítást. Mindkét nagyapámék nagyon örültek, mindenkinek rettenetesen tetszett, az összes néninek és bácsinak. Csak Przemek mondta azt: „Tiszta hülye vagy, nincs is ilyen nagy fülem, inkább a tiéd ekkora!" Halina néni meg kereste magát, kereste, és amikor végre megmutattam neki az arcképét, azt mondta anyunak: „Édes Istenem, ezt az almáspitét nem eszem meg, krumplit se rakj." Gőzöm sincs, mi köze van az arcképnek az ebédhez! És ráadásul megkérdezte, miért nincs teljes egészében a képen, én meg azt mondtam, hogy túl keskeny volt a papírlap, és mindenki nagyon nevetett, a férje pedig azt mondta, hogy ne is törődjön vele, mert így is nagyon szép. Én meg elszégyelltem magam, talán nem kellett volna ilyen nagyon-nagyon kövérnek festenem, hátha megbántottam vele.