A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)

1993-02-01 / 2. szám

64

'KATOLIKUS LZLXJStgi 'TÁJ'ÍXpZTynÓ

is, hogy a valóban értékes újat fogadjuk el, ne tévesszük össze az új álarca mögé rejtőző eredetieskedéssel, olcsó divattal, modernkedéssel.

Tudnunk kell azt is, hogy esetenként a külsőség, a forma is fontos, mert a lényeges értéket hordozza, jelképezi. Egy nemzet himnusza például több, mint valamilyen zenemű, mert a hazához tartozást fejezi ki. Amíg a forma valóban hordozza az őt létrehozó tartalmat, addig megőrzésre érdemes. Ilyenek azok a hagyományok, szokások, amelyek nemzedékről nemzedékre hagyományozódnak, összekapcsolják a jelent a múlttal és a jövővel. Ezek a közösségi életnek azon fontos elemei, amelyek az adott közösség (család, egyházközség, lakóhely, haza stb.) önazonosság-tudatának, a „mi"-tudatnak részei, a közösség kapaszkodó gyökerei.

Veszélyes, ha a forma kiüresedik, tartalmatlanná válik. Már nem hordoz értéket, nem mozgósít érzelmileg. Ekkor vagy „fel kell tölteni", vagy újjal kell felcserélni. Efféle „feltöltés" lehet az, ha megszokott, szeretett szóbeli imáinkat egyszer-egyszer új szempontok szerint átelmélked- jük.

Mint az élet sok területén, a szélsőségek az újjal kapcsolatban sem helyesek. Hány és hány esetben keseríti életünket a régihez való szinte értelmetlen ragaszkodás, és az újjal szembeni gyanakvás? Különösen megmutatkozik ez, ha több generáció él, dolgozik, tevékenykedik egy fedél alatt, egy plébánián, egy munkahelyen. Bajt okozhat a másik véglet is: bárminek kritikátlan elfogadása, csak azért, mert új vagy annak látszik.

Összefoglalva: a valódi fejlődés állandó, maradandó alapot feltételez. Ez az alap az új révén szüntelenül gyarapszik, gazdagodik. Ha nem lenne hová illeszteni az újat, akkor az buborékként elpattanna. (Persze van olyan új is, ami nem építi, hanem rombolja az alapot.) Mindebből olyan életfontosságú dolog következik, ami döntően befolyásolja egyéni és közösségi létünket, egyházunk, hazánk és a következő generáció alakulását: nem az az igazi megújulás, ha a felszínt átrendezzük, hanem az, ha az újat beépítjük az alapba. Az majd fokozatosan átrendezi a felszínt is. Az az egyház, amely tagjaiban nem tud megújulni, nem vonzó, szemben más irányzatokkal, szektákkal.

Részben alkat kérdése is az újhoz való viszonyunk. Az ún. intro- vertált (befelé forduló) ember számára fontos a megszokott: biztonságot ad. Megbecsüli a múlt értékeit, ugyanakkor nehezen mond le a hagyományokról, netán évtizedes szokásairól. A változás, változtatás pedig megviseli. A kifelé forduló (extrovertált) ezzel szemben szinte éhezi az újdonságot, keresi, és ha nem találja, akkor létre- ,, , .

ö 1 (Folytatás a 81. oldalon)