A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)

1993-02-01 / 2. szám

A SZÍV - 1993. '/‘E'BtRJlÁH

59

maga hangsúlyozza, nem babonás, mert különben Isten büntetésének tartotta volna a véletlen egybeesést: az egyházzal való szakítás idején hirtelen fellépő epilepsziát, ami szellemileg megbénította - és 30 éves koráig gyötörte. Nem tudta folytatni egyetemi tanulmányait, fizikai munkával kereste kenyerét.

Közben azért olvasgatta az Evangéliumot. Valójában sohasem „szakított" Jézussal. Mindig érezte az Ő jelenlétét, közelségét a tragédiában, a szellemi bénultságban. A domonkos atyák segítették lelki fejlődésében, hite megerősödésében. Mikor bajából kilábolt, megnősült (hat gyermekük lett), majd újságírásba kezdett, különféle katolikus lapokat alapított, köztük a híres hetilapot, a Katolikus Élet (Vie Catholique) címűt. Elkötelezte magát a szociális igazságosság mellett. A II. vatikáni zsinat alatt és később a zsinati megújulást szolgálta. 1985-ben is, amikor a pápa szinódusra hívta össze a püspököket, hogy két évtizeddel a zsinat befejezése után mérleget készítsenek a zsinati reformok megvalósításáról, Hourdin egy kis könyvben „nyílt levelet" intézett a pápához és a püspökökhöz, hogy „fejezzék be a zsinatot". Leírja, miként várta és fogadta örömmel az ő nemzedéke a zsinatot; hogy a jelenlegi kulturális-társadalmi változások sürgetik határozatainak végrehajtását, a kollegialitás gyakorlását, a világiak fokozottabb bevonását az egyházi életbe, a szabad teológiai kutatást, a nős papok szentelését, az ökumenizmus továbbfejlesztését és nem utolsó sorban annak a lelkiismereti szabadságnak a gyakorlatát, amit a zsinat hirdetett.

*****

De adjuk át a szót Hourdinnek. Néhány szakaszt idézünk legújabb könyvéből. „Isten foglyul ejtett. Lassanként az ő tulajdona leszek; az Evangélium szavai, Krisztus édes és hatalmas hívása megkötötték kezemet és lábamat. Ez az igazság hatalmába kerített. De még nem mondtam ki az utolsó szót. Még nem adtam meg magam. Még küzdők, hogy mentsem a bőrömet az Evangélium különleges követelményeitől. Mert nem tudok mindent elfogadni ebből a értelmetlen és csodálatos teremtésből." (9. lap)

„Részt vettem fáradhatatlanul e csodálatos és nehéz kor küzdelmeiben és harcaiban. Ugyanakkor elfogadtam egy filozófiát és egy hitet, egy reménykedést és egy reményt. Elfogadtam. Lassanként elfogadtam az egyházhoz való tartozást. Minden nehézségben álltam a sarat." (23. lap.)

„1916-ban tehát elhatároztam, hogy szakítok az egyházzal. Mint mondtam, szellemi fogyatékos lettem. Úgy hittem, mindentől megfosztott lény vagyok. De mégsem! Megmaradt a másik énem - a megtestesült Isten, Jézus, az Istenember. Ő azonosult énemmel, és mégis ő maga maradt; ez a sajátja minden szerelem-