A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)

1993-02-01 / 2. szám

A SZÍV - 1993. '/'Z'B'RllÁ'Ji

57

sztálinizmust is. Ennek ára volt, hiszen mindenben igazodnia kellett az atlanti elvekhez. Kurt Schumacher, elkeseredett szociáldemokrata ellenfele ezért vágta az arcába: „Ön nem szövetségi kancellár, hanem csak a szövetségesek kancellárja!" Végül is ez abban a helyzetben nem sokat számított, ám az első lépcsőfok volt az emelkedés útján.

Súlyos tehertétele volt a múltnak: a zsidó néppel való viszony tisztázása. Erről maga Adenauer ezt nyilatkozta: „A zsidókkal szemben súlyos jogtalanságokat követtek el hazánkban, és én mindent megteszek, hogy ezt jóvátegyük, és megteremtsük a két nép barátságának lehetőségeit; ehhez el kell nyernem hazám számára az amerikai tőke jóindulatát." Mindent megtett a jóvátétel érdekében, ennek eredményeként jött létre a jóvátételi megegyezés Luxemburgban a két állam között. A zsidó állam alapítójával, a már idős Ben Gurionnal 1960-ban New Yorkban találkoztak személyesen, és a két pátriárka nagyon jól megértette egymást. Ben Gurion így ír egy helyütt róla: „A német történelem egyik legnagyobb államférfija, aki igaz felelősségtudattal emelte ki az erkölcsi katasztrófából népét, amelybe az a náci rezsim révén jutott, és kapcsolta a demokratikus népek családjához. - Az ő viszonya Izraelhez mindig a legtisztább erkölcsi és vallási motívumokból indult ki."

Másik nagy feladatnak a német-francia viszony tisztázását tartotta. Föl akarta idézni azokat az aranyszínű szép napokat, amikor Streseman és Brian majdnem unióba fűzték a két államot. Ebben először Robert Schumann volt nagy segítségére, de igazából csak a válságok után újra uralomra került Charles De Gaulle-lal találták meg azt az utat, amely a közös nagysághoz vezet. Adenauer személyét végtelen tisztelet övezte mind a szabad világban, mind a vasfüggönyön túl. Ennek eredménye volt az 1955-ös moszkvai út, amellyel több tízezer hadifoglyot tudott kiszabadítani. 12 millió menekült és kitelepített számára adott nemcsak munkát és kenyeret, hanem lehetőséget a jóléthez is.

Azon katolikus politikusok sorába tartozik, akik már a XIX. század közepe óta a katolikus realizmust vallották társadalmi gondolkodásuk vezéreszméjének. Legnagyobb elődje az első - Mainzban tartott - katolikus nagygyűlésen fellépő Ketteler püspök, akit a Rerum novarum atyja, XIII. Leó pápa is előfutárának tartott. A XX. században ő az első olyan kereszténydemokrata óriás, akit a romantika hőseihez mérhetünk, aki fönt említett két társával az ellenségesség idegbajába görcsösült nemzetek acsarkodó csapatából egyetlen nagy családot alkotott. Tagként vezette be ide a nácizmusban megszégyenült Németországot, és ők kezdték a szabad népek európai koncertjét, amelynek harmóniái már áttörtek a vasfüggö-