A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)

1993-11-01 / 11. szám

514

KATOLIKUS L'ELKIStgi TÁJÉKOZTATÓ

doz és vírusként szivárog belé. Igen, meg kell haladnunk a gondolkodásunkban levő akadályokat - de éppen azért, hogy megnyíljunk annak az isteni kegyelemnek, amely „oda visz, ahova nem akarod''(Jn 21,18). Az igazi szeretet ugyanis érdek nélküli. Urunk, Jézus Krisztus ugyanis nemcsak a Győző, a Diadalmaskodó - hanem a Megostorozott, a Kigúnyolt, a kereszten Elhagyott is. Szeretem-e az ilyen Istent? Akarok-e társa lenni a szenvedésben, amely a világ üdvözléséhez nélkülözhetetlen?

A szenvedésnek az az értelme, hogy kiemeljen bennünket az önzésből és mások szolgálatára tegyen képessé. Ez stressz nélkül nem megy. A bizalommal, Isten ajándékaként elfogadott szenvedés cselekvésre ösztönöz. Mozgásba hozzuk és gyakoroljuk az Istentől kapott képességeinket, talentumokat; így lépjük át vegetálásunk kereteit, a gondolkodásunk gátjait. Megoldandó feladatként tekintünk a szenvedésre, uralkodunk érzéseinken és szolgálatba állítjuk más lelki képességeinket is. Ha a szenvedést mint tragédiát vagy Isten büntetését fogjuk fel, és nem azon gondolkodunk el, mit kéne megváltoztatni az életünkben, ez azt eredményezi, hogy nem tudjuk kihasználni a szenvedés ajándékát Isten szándéka szerint.

Amikor viaskodunk a szenvedéssel, végességünket éljük át. Egyedül sokszor szinte tehetetlenek vagyunk és összeomlunk. Elfelejtjük, hogy ha Isten minden ember Atyja, akkor nekünk rengeteg testvérünk van. Csak rájuk kell találnunk, szót értenünk és együttműködnünk velük. Szemrehányást teszünk Istennek, hogy annyi rosszat megenged a világban - az pedig nem jut eszünkbe, hogy ezáltal akar rászorítani minket a többiek figyelembevételére, közös munkálkodásra.

Nem minden szenvedés győzhető le ily módon. Egyszer ugyanis szembe fogunk találkozni Isten szuverenitásával. Itt már nem tehetünk semmit. Ez lesz hitünk igazi próbatétele. Isten egyszercsak megszűnik „életbiztosításunk" lenni. Akkor már elfogadjuk Ót önnön titkában, nem értjük, mégis szeretjük.

Az orvostudomány sikert akar elérni és harcol a szenvedés ellen, amelyet rossznak tart, épp ezért nem tud foglalkozni azokkal, akik már e világ elhagyására készülnek. Ezért jött létre a Hospice-mozgalom. Csak azok a csoportok, akik elfogadják Isten tervét - mely szerint az embernek meg kell halni - képesek a haldoklókon segíteni, enyhíteni a szenvedéseiket anélkül, hogy elodáznák vagy titkolnák előttük a halál bekövetkezését. Kitartanak Isten mellett ebben a nagy titokban. Ebben az egészen érdek nélküli szeretetben.

(Agnieszka Pilch nyomán T. Worowska)