A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)

1993-10-01 / 10. szám

476

Xätolixus lplxisíqi ‘rAjtxpzrwió

OKTÓBER 31. - ÉVKÖZI 31. VASÁRNAP Mai 1,14b-2,2b.8-10; ITessz 2,7b-9.13; Mt 23,1-12 Thnítók és tanúk

I

sten az embert viszonylagos önállóságra teremtette. A paradicsomi állapot azt jelentette, hogy az ember Isten boldogító jelenlétében élt. Az édent hátunk mögött hagyva szorultunk rá mindenféle közvetítőkre Isten és saját magunk között. Ezek próféták vagy királyok, bírák vagy tanítók, papok vagy remeték, szerzetesek vagy hitoktatók, elöljárók vagy lelkiatyák voltak, és mind arra valók, hogy számunkra Isten akaratát értelmezzék, mint ahogy az előadóművész tolmácsolja hallgatóságának a zeneszerző művészi üzenetét a valóságról.

Isten üzenetének szószólói általában hivatásból teszik a dolgukat. Nem is egykönnyen szánják rá magukat erre a hálátlan feladatra. Jól ismerjük a körülményeket, amiért hálátlannak kell neveznünk az Isten aratásában fáradozók munkáját. De gyakran kerülnek közéjük olyanok is, akik megcsúfolják ezt a szent hivatást, vagy úgy, hogy vizet prédikálnak és bort isznak, vagy úgy, hogy utánozhatatlan tökéletességükkel és gőgjükkel botrán- koztatják meg az embereket. Istennek ezek a munkásai persze sokkal inkább reflektorfényben élnek, mint az „egyszerű hívők”. Nem is szabad a kívülállók szemével pálcát törnünk felettük. Ebben az egyre inkább „szakosodó” Isten népében lassan nem is akad túl sok ilyen „egyszerű hívő” már, mert valamilyen szinten minden keresztény tudja értelmezni és közvetíteni Isten üzenetét, ha figyel a Szentiélekre, aki vezeti. Végső soron nem másnak, hanem pontosan nekem szól a mai kinyilatkoztatás is. Hiába beszél az olvasmányban Malakiás az útról letért papokról. Hiába szól az evangélium a Mózes tanítószékében ülő írástudókról és farizeusokról. Mindkét esetben bármelyikünkről szó lehet.

VI. Pál pápa írja: nem tanítókra, hanem tanúkra van szükség az evangelizálás munkájában. Könnyű tanítani, de csak a tanúnak van hitele. Az olyan tanúnak például, mint az Apostol, aki hitelesen írhatja tesszaloniki övéinek: „olyan gyengéden viselkedtünk körötökben, mint a gyermekét dajkáló anya. Annyira közel álltatok szívünkhöz, hogy nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is nektek akartuk adni. ‘ ’ Isten ügyének csak az ennyire hiteles tanúk használnak. Isten akaratát kevésbé hiteles tanúk nem képesek megfejteni, legalábbis mások számára nem. Ezért, ha Petőfi a költő hivatásával kapcsolatban le merte írni: „Ne fogjon senki könnyelműen a húrokpengetésihez' ’, még sokkal inkább áll ez az Isten aratásában dolgozók hivatására. S az előbbiek értelmében minden keresztényre. Ha rólam beszélt ma Malakiás és Szent Máté, amikor rossz papokról, illetve tanítókról tanított, akkor lehetőleg rólam szóljanak Szent Pál szavai is az evangéliumot életével hitelesítő apostolról.

Az volna a legjobb, Uram, ha ismét úgy élnénk mindannyian, mint ősszüleink a Paradicsomban. Bensőséges egységben Veted, Szentlelked vezetésére nyitottan, jelenléted világosságában. Ha úgy akarod mégis, hogy mások közvetítsék a Te akaratodat, tedd őket alkalmassá erre egészen. Ha bennünket is ilyen közvetítőnek szánnál, bocsásd meg, hogy sokszor olyanok vagyunk, mint a farizeusok és az írástudók. Egyetlen Atyánk! Egyetlen Tanítónk! Tégy minket gyermekké és tanítvánnyá.