A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)

1993-07-01 / 7-8. szám

364

KATOLIKUS LLLKISÍQI TÁJÉKOZTATÓ

28. fejezet

E

gy nap, sok évvel azután, hogy először és utoljára találkoztam a kis herceggel, aki bizonnyal életem egyik legnagyobb élménye volt, és akit a mai napig sem tudok elfelejteni, talán még emlékeztek, ott a sivatagban, amit megpróbáltam nektek kicsit ügyetlenül, de annál nagyobb igyekezettel, csupán néhány hevenyészett vonal segítségével lerajzolni, nos, egy nap a szobámban ültem az íróasztalomnál, amely nem túl nagy, otthonosnak meg éppenséggel nem mondható lakásomban a legkedvesebb tartózkodási helyem, és repülőgépmotor szerelése helyett ezúttal egy elbeszélés megírásával bajlódtam. A sivatagban repülőgépem motorjának megjavításától az életem függött, most pedig történetem megírásával ugyancsak az életemért küzdöttem, mivel úgy éreztem, ha nem sikerül megírnom, jól megírnom, de legalábbis úgy, hogy nyugodt lelkiismerettel tehessek pontot a végére, mondván, megtettem mindazt, amire képes voltam, akkor valami szörnyűség kezdődne az életemben, valami jóvátehetetlen dolog történne velem, esetleg valami nem következne be, vagy éppenséggel elveszítenék valamit, talán egyikét azoknak a dolgoknak, amelyekért még egyáltalán élni érdemes.

Telt-múlt az idő, a napok egyforma szürkeségben peregtek, a munkámmal viszont nem haladtam, ezért türelmem fogyni kezdett, majd lassan a reménységem és a bizakodásom is szertefoszlott, mivel küszködésemet, amellyel hasztalan igyekeztem kicsikarni önmagámból azt, amit létrehoznom feltett szándékom volt, semmiképpen nem akarta siker koronázni. Helyzetem egy idő múlva kilátástalannak tűnt, elkeseredésem nőt- tön-nőtt, s amikor egyszer végképp elakadt, és úgy éreztem, képtelen vagyok folytatni, eldöntöttem, feladom: jöjjön, aminek jönni kell. Ekkor megszólalt mellettem egy hang:- Ne légy szomorú, nem akarom, hogy szomorú legyél! - Összerezzentem, és nem mertem felnézni a papírról. Nehogy csalódás érjen, noha a hallásom sohasem hagyott cserben. Aztán mégis felpillantottam. Szakasztott olyan volt, mint régen. Azt akartam neki mondani, semmit sem változtál, ehelyett így szóltam:- Vártalak! Azóta is várlak!- Én is. Hogy újra veled legyek. - Elmosolyodott, majd lelkesen hozzátette: - Meg fogod tudni írni. Tudom, hogy megírod. Te - megnyomta a szót - képes vagy rá. Én nem tudnám.- Nekem is te adsz hozzá erőt.