A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)

1993-06-01 / 6. szám

230

XPOTOLIOCUS L'ZLXIS'ÍCjl rAjtXpZTSVIÖ

Az egység jele a megosztott világban

JÚNIUS 6. - SZENTHÁROMSÁG VASÁRNAPJA Kiv 34,4b-6.8-9; 2Kor 13,11-13; Jn 3,16-18.

Levetett saruval

közeledjünk hitünk alfájához és ómegájához, az Isten szentháromságos létéhez. Isten a Szentháromságban sincsen távolabb tőlünk, mint mélységes, kimeríthetetlen misztériumának bármelyik arca. A háromságos egy Isten ugyanaz a gyöngéd VACAPNÍAPT

Valaki, akiről Ozeásnál olvassuk: olyan V/VO/AIMN/AI X

hozzánk, „mint aki arcához emeli a csecse- „ _ Tr~» /~\r tr

mot". (Oz 11,4) GONDOLATOK

Misztérium, hogy így van. Misztérium, hogy miért van így. A távol közelségének misztériuma. Titok előtt legegyszerűbb elnémulni és csodálni, mint a Teremtő egész művét. Belefeledkezni a világ szépségébe, a tudomány által fölismert félelmetes törvényszerűségekbe, az emberek közt olykor mégiscsak megtapasztalható önzetlen szeretetbe. Csodálni az üdvösség művét, az emberiségért megtestesült Második Személyt, aki az Első iránti engedelmességből (is) a legnagyobb szeretet jelét adta barátaiért, értünk. Csodálni kettejük személlyé vált Szeretetét, a Lelket és az Ő művét, amellyel bennünket megszentel, isteni munkatársakká szentel föl. Annál is inkább csodálni, mert Isten a tökéletes lét, a tökéletes közösség és egység a Háromságban, tehát semmiképpen sem „szorul rá" a mi létünkre, csodálatunkra.

Csak mi szorulunk rá, hogy bízzunk benne. A családban felnövekvő gyerekek ősbizalmát és a szeretetre való képességét szüleik egymás iránti hűsége és szerelme bontakoztatja ki. Még helyes istenkép is leginkább olyan gyermekekben alakul ki, amúgy „magától", akik ilyen szeretettől kibélelt fészekben nőhetnek fel. Kitágítva ezt a gondolatot az emberiség nagy családjára: mi, emberek azért érezhetjük jól magunkat ebben a világban, legalább életünk meghittebb, boldogítóbb pillanataiban (Uram, jó nekünk itt lennünk!), mert a Szentháromság a Szeretet maga. Egység, amely mégis nyitott irántunk. Titokzatos, de leginkább azért, mert bennünk lakik. És arra vágyik, hogy Benne mi is egy legyünk. Arra vágyik, hogy legalább annyira bízzunk Benne, amennyire Ő megbízik valamennyiünkben. Minket is néven szólít, mint Mózest, aki leveti saruját az O szavára, de aztán bátran a nevét tudakolja ANNAK, AKI VAN.

FIZESSEN ELŐ A SZÍVRE EGY ISMERŐSÉNEK!