A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1993-04-01 / 4. szám
A SZÍV - ÁTLIS 173 ERMl 18. Nemeshegyi Péter O gyik fürkésző pillantással figyelte. Előrehajolt a székében, és élesen suttogta: „Téged, mint az elvetemedett férj gyilkosnak a fiát, a törvénynek megfelelően kizártak az trónutódlásból, és örökös száműzetésre ítéltek. Őt pedig, az anyádat, máglyán égették el a vár udvarán. A lángok falták föl. Rettenetes kín ám az. A tűz..." Ogyik megremegett. Ermi még mindig mereven bámult rá. Nem volt szava. Érezte, hogy kavarodik föl benne minden. Düh tombolt benne, határtalan, vad düh. Szíve a halántékában lüktetett. Arcát hirtelen pír öntötte el. Keze ökölbe szorult és reszketett. Ogyik, Oren, Nolibáb, az egész gyalázatos banda! Kezébe keríteni őket, megfojtani őket! Apját megmérgezték, anyját, édesanyját elégették! És mindezt hazugsággal, hazugsággal! „Csak volna kardom, vagy valamilyen fegyverem! - forrt benne az indulat. - De akár puszta kézzel teszem meg! A zsiványok, a gazemberek..." Fel akart ugrani és Ogyikra rontani. Csakhogy az megelőzte. Olyan gyorsasággal, ami igazán meglepő volt egy ilyen idős embertől, a szék alá nyúlt és talpra ugrott. Kezében széles, mezítelen kard villogott. Ermi hátrahőkölt. Mondor felszökött és fenyegetően morgott. „Most keresztüldöf a kardjával" - gondolta Ermi. De nem. Ogyik úr gyors léptekkel elment mellette és a nagy asztal felé tartott a terem közepén. Hatalmas alkotmány volt, vastag tölgyfából. Ogyik Emiihez fordult. A szeme villámlott. „Ez Gnuton, a kard - mondta. - Idenézz!" Fölemelte a kardot és a tölgyasztalra vágott vele. A kard éle úgy hatolt a kemény fába, mint a vajba. A nagy asztal kettéhasadt, és a földre zuhant. „Gnuton jól vág" - állapította meg elégedetten Ogyik. Megint a fiúhoz fordult. „Az imént éppen az járt a fejedben, hogy szeretnél egy kardot. Hát most itt van!" Villámgyorsan odadobta neki a kardot.