A Szív, 1992 (78. évfolyam, 5-12. szám)
1992-06-01 / 6. szám
242 katolikus OLL%istqi tájlkoztató Egyház és hittudomány A katolikus hittudomány nem egy tudomány a sok közül. Az különbözteti meg az emberi tudás minden egyéb területétől, amit a neve is világosan kifejez: a hit, az Egyház hite benne módszertani alapelv, mely elválaszthatatlan e tudomány lényegétől Való igaz, hogy minden tudományt tárgya és módszere határoz meg. Általában módszere a tudományoknak, hogy igazolt ismereteket rendszereznek, mélyítenek el és bővítetlek. De éppen ezen a ponton rajzolódik ki legtisztábban a teológia sajátos mivolta. Az ismeretnek ugyanis a katolikus világnézet szerint két fő forrása van, melyek egymással nem ellentétesek: a hit és a tudás. A katolikus teológiát az teszi önmagáivá, hogy az isteni kinyilatkoztatásnak az egyházra bízott tartalmát, vagyis a hitletéteményt tanulmányozza, rendszerezi, mélyíti el következtetések útján, keresj a belőle adódó választ a korok nagy kérdéseire. A kinyilatkoztatás megismerésére pedig katolikus hitünk szerint két fő forrás áll rendelkezésre: a szentírás és a szenthagyomány. Belőlük merített ismereteink helyességének garanciája pedig az egyház tanítóhivatala. A katolikus teológus tehát a bibliát és az egyház tradíciójának gazdagságát a tanítóhivatal útmutatása szerint vizsgálja és dolgozza fel. Munkájának célja nem csupán a tudás bővítése, hanem a hit elmélyítése, gazdagságának kibontása. Számára ezért a tanító egyház módszertanilag is nélkülözhetetlen. Küldetése pedig valódi egyházi küldetés: részvétel a hit ébresztésében, erősítésében, továbbadásában, és abban, hogy reménységünkről számot adhassunk mindenkinek, aki kérdez minket (2Pét 3,15). Ezért a dolog lelke, legbensőbb természete kívánja meg, hogy az egyház a maga hitének oktatását és tudományos művelését sajátjának, küldetése elválaszthatatlan részének tekintse. Ebben a szellemben fogantak az apostoli Szentszék és a II. vatikáni zsinat megnyilatkozásai a szent teológiáról. A papncvelésről szóló zsinati határozat különösen is hangsúlyozza, hogy a szemináriumokban és egyáltalán a felsőfokú hittudományi képzésben a filozófiai és teológiai tárgyaknak arra kell irányulniuk, hogy „a növendékek lelkében mind jobban és jobban feltáruljon Krisztus misztériuma, amely az emberiség egész történelmét átjárja, szüntelenül hat az egyházban, és főként a papi szolgálat által fejti ki hatását.” E képzésnek segítenie kell a hallgatókat, „hogy egész életüket a hitre tudják építeni és a hit szellemével eltölteni” (14. pont). Ma, amikor hazánkban a katolikus egyház végre szabadon szervezheti saját hitének felsőfokú oktatását, saját hittudományi intézményeit, különösen is fontos és időszerű mindezeknek a megfontolása és szem előtt tartása.
