A Szív, 1992 (78. évfolyam, 5-12. szám)
1992-09-01 / 9. szám
A SZÍV - 1992. SZ'LTTEAÍ'B'LJl 417 A SZENT SZÍV HIRDETI ISTEN SZERETETET Mi az oka annak, hogy egyesek idegesek lesznek, ha csak hallanak arról, hogy Isten itt-ott beleszól az emberi ügyekbe, szabadon rendelkezik és hellyel-közzel bölcs és szent okokból csodát is művel? Honnan van, hogy az ember azt a jogot, amelyet minden törvényhozó gyakorol, Istentől elvitatja, azt a jogot ugyanis, hogy kivételt alkalmazzon, s igazságosságát, irgalmát s jóságát szembetűnően megmutassa? Az okot nem nehéz megjelölni: ez a kevélység. Az ember ezen bukott el. Olyan akart lenni, mint az Isten. Ezt az őrületet sehogysem képes kiverni a fejéből. Hogy pedig gőgjét igazolja, átruházza azt magára Istenre. Megalkotja magának egy kevély Isten képét: az ilyen Isten elzárkózik az egekbe és semmi kedve sincs az emberrel szóbaáílni. Az embert magára hagyja, hadd küzdjön, mint a habok prédájává vált hajó... Maga a Szentlélek jól jellemzi ezt a balga emberi észjárást: „Mit tud az Isten? - olvassuk Jóbnál. - A felhők homálya mögül tehet-e igazságot?... Nem látja dolgainkat... Ő az ég szélén járkál" (Jób 22,13-14). A pogányok bolondságnak tartották azt állítani, hogy az Isten az embert szereti és hajlandó vele foglalkozni. Egyik bölcselőjük szerint, ha akadna is ember, aki Istent szereti, nem igényelhetné, hogy őt Isten viszontszeresse. De az újabb kor hitetlenjeinek is az a kifogása a kereszténység ellen, hogy meghamisítják az isteneszmét. Nekik - mint mondják - sokkal magasztosabb fogalmaik vannak Istenről (ha ugyan létezik...), semhogy róla szeretetet tételezzenek fel. Főleg akkora szeretetet nem, hogy az emberhez leereszkedve az ő testét felvegye. Szerintük Isten éppen úgy nem társaloghat az emberrel, mint ahogyan a földön a tudós megveti a tudatlant, a gazdag a szegényt, az egészséges a beteget, a szerencsés a szerencsétlent. Midőn az Úr Jézus a Szíve titkát kijelentette, voltaképpen ezzel az emberi gőggel vette fel a párviadalt. Nem az volt a célja, hogy kevély emberi észt egy csomó igazsággal elkápráztassa, hanem az, hogy meggyőzze: Isten őt végtelenül szereti. Igen! Az örökkévalóság mélyén Isten látta az embert, és mint egy felnőttet, akit elnyom a gőgicsélő kisgyermek bája, ha az a kisgyermek az övé: Isten is elragadtatásba esett. Megszerette az embert. Megszerette szenvédelyesen, rajongó szeretettel. Megszerette annyira, hogy érte emberré lett. Megsemmisítette a távolságot, mert az a szeretetnek eíviselhetet-
