A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)

1989-02-01 / 2. szám

62

Úristen őriz engem, / Mert az özászlóját zengem. I Ő az Áldás, Ő a Béke, / Nem a harcok istensége.” „Az Úristen örök áldás, / Csíra, élet és virágzás.” ,fCard ha csörren, vér ha csobban, / Csak az ember vétkes abban." ,S kell, hogy az Úr áldja, védje I Aki azt énekli: Béke."

Kosztolányi Dezső, a zseniális költő, novellista, regényíró, akinél szebb, tisztább, kifejezőbb magyarsággal kevesen írtak, sajnos, ateista volt. Halálos ágyán ugyan a fájdalmak elviselhetetlen fogságában (inyrákja volt) hörgő vallomást tett Istenről, de mint egy marxista méltatója írja: „kínpadra vonva az ember azt is bevallja, amit nem akar bevallani”. Szeptemberi áhitat c. versében természetszemlélete olyan magas régiókba száll, ahonnét már csak egy lépés a hit. 1936-ban halt meg, 51 éves korában.

József Attila 1905-ben született és 1937-ben halt meg. Tragikus sorsa jól ismert: idegrohamában Balatonszárszón vonat elé vette magát. Néhány szociális és forradalmi hangvételű verse alapján a baloldal a magáénak akarta kikiáltani, pedig csak igazságérzete, a sok nélkülözés, az értetlenség — az akkori irodalmi főmuftik részéről — sodorta feléjük. Sík Sándor papköltő, szegedi egyetemi tanár felismerte tehetségét, és támogatta is, amennyire tőle tellett. József Attila sok szép verséből csak néhány idevágó idézet: „Most már tudom őt mindenképpen, I minden dolgában tetten értem. IS tudom is miért szeret engem — / tetten értem az én szívemben." Vagy: ,filem emel föl már senki sem, / Belenehezültem a sárba. I Fogadj fiadnak, Istenem, / Hogy ne legyek kegyetlen árva." Mily bájos és megható az Istenem c. verse: „Dolgaim elől rejtegetlek, / Istenem, én nagyon szeretlek. / Ha rikkancs volna mesterséged, / segítenék kiabálni néked. I Hogyha meg szántóvető lennél, / segítenék akkor is mindennél. / A lovaidat is szeretném, I és szépen, okosan vezetném. / Vagy inkább ekeszarvat fogva / szántanék én is a nyomodba, / a szikre figyelnék, hogy ottan / a vasat még mélyebbre nyomjam. / Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjai, / én zavarnám a fele varjai. / S bármi efféle volna munkád, / vélem azt soha meg nem unnád. I Ha nevetnél, én is örülnék, I vacsora után melléd ülnék, / pipámat egy kicsit elkérnéd, I s én hosszan mindent elbeszélnék.”

Befejezésül idekívánkozik a már klasszikusnak számító modem katolikus költő, Pilinszky János (1921—1981) a Te győzz le c. versével, mely istenkereső erőfeszítésének és a kimondva is Kimondatlan (Kimondhatatlan) előtti megadó alázatának mélyértelmű kifejezése: „Te győzz le engem, éjszaka! / Sötéten úszó és laza / hullámaidba lépek. I Tűnődve benned görgetik t fakó szivüknek terheit I a hallgatag szegények. / A foszladó világ felett I te változó és mégis egy, / szelíd, örök vigasz vagy; / elomlik minden kívüled, / mit lágy erőszakod kivet, / elomlik és kihamvad. / De élsz Te, s égve hirdetik I hatalmad csillagképeid, / ez ősi, néma ábrák: / akár az első angyalok, I belőled jöttem és vagyok, I ragadj magadba, járj át! I Feledd a hűtlenségemet, / legyőzhetetlen kényszerek / vezetnek vissza hozzád; I folyam légy, s rajta én a hab, I fogadd be tékozló fiad, i komor, sötét mennyország."