A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-12-01 / 12. szám
574 nálam a tervezett beavatkozás miatt eddig elhagyták. Most én is magamhoz hívtam a nővért:- Kérem, jöjjön ide is, hallgassuk meg a baba szívét! Értetlenül, zavartan nézett rám.- Kérem, jöjjön, nem lesz műtét! Bennem ezután minden trendezetté vált, ugyanakkor a klinikán igen nehéz lett a helyzetem. A bébidoppos vizsgálat után az osztályos orvos hamarosan üzent, hogy keressem fel. Valósággal magán kívül volt, már értesült a döntésemről. Kiabált:- Ennek az egésznek semmi értelme. A huszonnyolcadik hétnél tovább úgysem tudja kihordani a terhességét, és ha akkor esetleg meg is születik egy körülbelül egykilós gyermek, még mindig kérdés, hogy életben marad-e? Maga viszont minden esélyét elveszti, a daganat is fejlődni fog, kezelhetetlen lesz és a szülés után áttételek jelentkeznek majd. Eddig azt hittem, azért van négy gyereke, mert szereti őket, de már tudom, hogy csak felelőtlenségből. Már nem is magát sajnálom; majd eltemetik, megeszik a kukacok és kész, de mi lesz a gyermekeivel, azok anya nélkül fognak felnőni. Azt hiszi, hálásak lesznek ezért? Téved, utálni fogják az árvaságukért. Megsajnáltam, nagyon rosszul nézett ki. Talán eszébe jutott az a több száz vagy ezer magzatelhajtás, amit addig csinált, hogy talán mégis emberek voltak, nem pedig egyszerűen csak megszületendő problémák. Hallgatott egy kicsit, aztán csendesebben folytatta.- Elismerem, nehéz napjai lehettek, a rák valóban félelmetes betegség, nem csoda, ha már nem képes helyes döntést hozni. Pedig higgye el, egy gyors operációval még meggyógyíthatnánk. A nővérek és a betegtársaim eddig sajnáltak. Itt valamennyien veszélyeztetett terhességgel feküdtek. Sokuknak talán pont azért vált kétségessé a kívánt gyermek, mert korábban a nem kívántakat elvetették. Most, mikor megtudták, hogy a betegségem ellenére sem egyezem bele az abortuszba, becsmérlő szavakat használva támadtak rám. Ebben a helyzetben jutott eszembe a férjemnek egy régebbi munkatársa, akit személyesen ugyan nem ismertem, de tudtam róla, hogy katolikus keresztény hitét megvallva és vállalva él. Telefonon kerestem meg, ő volt az első ember, aki megértette a problémámat. Még aznap elment a férjemhez — akivel én csak látogatáskor tudtam volna beszélni, mert otthon nem volt telefonunk, és segítségét is felajánlva tájékoztatta a döntésemről. Férjem gyermekkorától
