A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-11-01 / 11. szám
496 Csütörtök volt kongregációs tevékenységének legapostolibb napja, és csütörtökön szólította magához az Úr örök jutalomra. Bevégződött négyévtizedes szerzetesi és papi életének minden mosolyogva hozott áldozata Egyházáért és szeretett magyar népéért. Ebből másfél évtized munkásságának minden emléke a neki oly kedves Szegedhez kötötte. Halála városszerte mély megilletődést keltett. A város hálás vezetői keresztülvitték, hogy a fogadalmi templom kriptája fogadja be, melynek csonka falai az ő kitartó agitációjára nyerték el a befejezést. Temetése valóságos diadalmenet volt. A beszentelést és a búcsúztató beszédet Glattfelder püspök végezte. A főpásztor után P. Bús leghívebb szegedi munkatársa külön kiemelte, hogy P. Bús sürgette először az Alföld számára a szociális intézményeket. Befejezésül álljon itt az, amit Seidl Nándor írt róla: Emlékezzünk jóságos arcára, magyaros beszédére, derűs, aranyos kedélyére, a lelkekért vívott harcaira... Valóban apostol volt. A legszentebb cél szolgálatába állította acélos akaratát és szociális érzésű szívét, jezsuita alaposságát és sokoldalúságot igénylő, következetes munkaprogramját. Egy hevítette: Minden áldozatra kész, hősies szeretet. - Még hozzátehetjük, hogy kedves közvetlensége, testvéri szeretete és lelki egyensúlya feledhetetlen emlék és példa. FÉNYI GYULA** 1845-1927 December 21-én, amikor a nap a legtávolabb van tőlünk, este 3/4 8 előtt tűnt el hazánk, provinciánk és a tudományos világ egéről, ahol fényes csillagként ragyogott és ahonnan most szebb hazába költözött a jó P. Fényi, hogy csillagként ragyogjon örökre. Reggel még misézett, napközben még a folyosón csoszogott és az Aulában olvasgatott, este 7 órakor a közös litániára indult, de a folyosón összeesett. A szobába viszik, újra felkapja a szent kenetet, elmondjuk mellette a haldoklók imáit, aztán nyugodtan és csendesen, szinte könnyedén elröppen szép és állandóan derült lelke az örökkévaló világ szépséges honába. Az ország és a tudós világ a világhírű tudóst gyászolta a halál hírének hallatára, adatok után futkosott, és még a liberális lapok is fényképét kérték. Minket inkább az oly buzgó és élete utolsó percét is felhasználni akaró szerzetes, a kedvességben és szeretetre méltóságban szinte utolér** A jezsuita Provinciánk Hírei 17. (1928. februári) számában közölt megemlékezés alapján.
