A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-08-01 / 8-9. szám
410 hetőségeinek használata össze van kötve az életmentés lehetőségén túl az élet — ember okozta — terheinek a növekedésével is. A kettő közötti ésszerű egyensúly biztosítása egyre sürgetőbb és egyre nehezebb feladat. Mondhatnánk azt is, hogy ennek a feladatnak az egyre növekvő bonyodalmai lépést tartanak az orvostudomány gyors fejlődésével. Az „elviselhetetlen terhet jelentő élet" jogi és erkölcsi tényezővé vált a mai közfelfogásban, a törvényhozó testületek, bírósági döntések és az orvoserkölcsi szabályzatok egyre többet foglalkoznak vele. Egyre gyakrabban kerülnek olyan döntés elé, amiben nem az élet egyszerű meghosszabbítása a kérdés, hanem az egyensúly, amit a beteg emberi méltósága és a kezeléssel járó, vagy az azt követő terhek között kell megteremteni, még akkor is, ha ennek az előre megmondható ára a halál gyorsabb bekövetkezése. A nyugati világban harminc évvel ezelőtt még ritka volt a halálra vagy haldoklásra való törvényhozás vagy bírósági döntés. Az euthanáziát általában az öngyilkosságra vagy a gyilkosságra vonatkozó törvényes rendelkezések alapján tiltották. A törvényes lehetőségének biztosítására irányuló mozgalmak nem vezettek eredményre. Ebben nem kis része volt a nemzeti szocialista gyakorlattal kapcsolatos tragikus tapasztalatoknak is. A változás első lépését az öngyilkosságra vonatkozó törvényes szankciók érvénytelenítése jelentette több nyugati országban. A törvényes gyakorlat változására hatással volt a halál beálltának orvosilag pontosabb meghatározása is, amit a szervátültetés egyre sikeresebb gyakorlata tett szükségessé. Sokkal közvetlenebb befolyást gyakorolt azonban az életet mesterségesen fenntartó és meghosszabbító eszközök használatára vagy az azok visszavonására vonatkozó erkölcsi és jogi vita, ami az elmúlt tizenöt év alatt kiterjedt az egész nyugati világra. Ennek kezdetét a jól ismert Karen-Ann Quinlan-eset jelezte az Egyesült Államokban. Amint ismeretes, ő egy kábítószer használatával kapcsolatos baleset következtében elvesztette öntudatát. Az életét fenntartó légzőkészülék kikapcsolását kérő szülők kívánságát a kórház megfogadta. Ez a lépés csak egy hosszadalmas per végső döntésének eredményeként vált lehetővé. Az esettel kapcsolatos érzelmi, jogi és erkölcsi bizonytalanságra jellemző volt az, hogy amíg a szülők a légzőkészülék használatát az életfenntartás „rendkívüli”, azaz erkölcsileg nem kötelező eszközének tekintették, addig határozottan ragaszkodtak ahhoz, amit a nyelésre képtelen leányuk mesterséges táplálásához csak sebészeti beavatkozással lehetett biztosítani. Ennek következtében Karen Ann tíz évig lebegett az élet és a halál határvonalán öntudatlan állapotban. Hasonló esetek sorozata alapján kialakult egy ma már általánosan elfogadott álláspont, amire a keresztény hagyománynak jelentős befolyása volt. Erkölcsileg és jogilag nincs szükség olyan eszközök használatára, amik a beteg gyógyítása vagy kényelmének biztosítása helyett mindössze szenvedésének meghosszabbodását okozzák. Az ilyen eszközök használatát a beteg vagy az akaratát képviselő hozzátartozók, avagy más törvényes megbízottak jogosan visszautasít
