A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-08-01 / 8-9. szám
379 lényegre. (Nos, ilyen szempontból merészeltem utolsó levelemben írni azt, hogy a mise ,a világ legcsodásabb szeretetélménye’.) Ha Istennel meg akarok ismerkedni, akkor erre a találkozásra elő kell készülnöm. Hogyan keltsek jó benyomást az Istenben? Minél őszintébben gondolkozom el ezen, annál inkább világossá válik előttem, hogy van ugyan némi pozitív felmutatnivalóm is, de több bennem a közömbösség, a gyávaság és a lomposság mind Vele, mind felebarátaimmal szemben. Ha igazán becsületes vagyok, csak rebeghetek: ,Uram irgalmazz!’ Mivel pedig Isten késlekedés nélkül igenlően felel — mert mindezek ellenére szeret —, folytathatom: Uram, te oké vagy! Téged dicsérlek és magasztallak. (,Dicsőség a magasságban Istennek...’) A misében történő találkozás első csúcspontja: Isten szava, amikor az olvasmányban és az evangéliumban személyesen szólít meg. Ezt nevezzük ,kinyilatkoztatásnak’, minthogy Isten feltárja benső mivoltát, közli viszonyulását hozzám: ,Itt vagyok a részedre’. (A prédikáció azután hozzá akar segíteni, hogy Isten közlését a gyakorlatba átültethessük.) — Elképzelheted, hogy Isten szava választ vár: éspedig hitet. Ezért következik rögtön a hit megvallása (Hiszekegy = Credo). Ez nemcsak szóbeli hitvallás, hanem egyben ígéret is, amit a hétköznapok folyamán kell aprópénzre váltani. Istennek adott válaszom továbbá abban nyilvánul meg, hogy mindazt, amire szükségem van: személyes ügyeimet és a világ bajait tulajdonképpen elétárom (egyetemes könyörgés). így torkollik a találkozás első aktusa a hétköznapokba. Isten és ember második, mélyebb szintű találkozása az adakozásban (felajánlás) fejeződik ki. Ajándékként odaviszem önmagam, munkámat és szabadidőm egész világát, örömömet és kudarcaimat is. Ennek jelképe a kenyér és a bor (,a föld termése és az emberi munka gyümölcse’), amit az oltárra helyezünk. A felszólítás: ,Emeljük fel szívünket!’ — kifejezi, hogy nem általánosságokról van szó, hanem személyemről, közreműködésemről, odaadásomról. Most pedig olyasmi következik, ami megmutatja, hogy az emeberek egymás közti találkozása végtelenül különbözik az Istennel való találkozástól. Istenhez magamtól nem közeledem. Kísérőre, közvetítőre van szükségem: Jézus Krisztusra, aki éppen olyan ember mint én, mégis egészen közel áll Istenhez, sőt ő maga Isten. Ez egyébként már az igeliturgiában is világosan kitűnt. Csak azért találkozhatom Istennel szavaiban, mert Jézus Krisztus őt szóban és tettben közel hozta hozzánk. A közvetítő lépést Isten legbensőbb titka felé csak úgy tudom megtenni, ha csatlakozom Jézushoz, vagyis elfogadom néze-teit és társaságát. (Figyelmedbe ajánlom, ha van időd, a Filippiekhez írt levél 2., 3 és további részét.) Az úgynevezett eucharisztikus imában (valamikor jóformán csak magáról az ,átváltoztatásról’ beszélünk, amely ennek az imának csúcspontja)
