A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)

1989-08-01 / 8-9. szám

356

Bossuet azt olvassa ki az emberiség történetéből, hogy csak egy-egy igaz ember is fordíthat imádságos közbelépésével családok és nemzetek történetében. Mit ért a múltban és mit érhet a jövőben Boldogasszony Anyánk közbelépései

A beteg rosarioi bíborost meglátogattam Rómában a kórházban. Szóba került Magyarország háborús letörtsége. A nagy Mária-tisztelő bíboros azt felelte: „Milyen jó, hogy Magyarország az Istenanya oltalma alatt áll közel egy évezrede. Ez erőt, bizalmat és vigaszt adhat a magyar népnek. ”

Amit a rosarioi bíboros mondott és amire ezer év történelme és a Nagyasszony megszámlálhatatlan jótéteménye utal, az legyen útravalónk egyéneknek, családoknak és népnek a tövises keresztúton.

(Elhangzott a fővárosi cisztercita gimnázium ünnepélyén.)

Október 15 - ÉVKÖZI 28. VASÁRNAP

EGY HÁLAADÁS

A szentmise olvasmányai:

2Kir 5,14-17: Námán visszatért Isten emberéhez, és magasztalta Istent.

2Tim 2, 8-13: Ha kitartunk mellette, vele fogunk uralkodni.

Lk 17,11-19: Nem akadt más hálát adni Istennek, csak ez az idegen?

Az utolsó évben betört a túlzsúfolt dachaui táborba a kiütéses tífusz. Egy részét lezárták a fertőzöttek számára, ott kaszált csak igazán a halál. Az SS őrség messze elkerülte azt a szárnyat, annyira félt az a kegyetlen banda a fertőző tetvektől. A papok viszont önként jelentkeztek ápolónak már azért is, mivel sok volt a betegek között a hívő, aki a szentségeket kívánta, pedig a legyöngült emberek ezért majdnem biztosan az életükkel fizettek. Milyen volt a testi állapotuk, abból is sejthető, hogy két év alatt a papok közül ötszázan haltak éhen. Talán még bámulatosabb volt több gyermek hősiessége, akik a városból titokban orvosságot, levelet, élelmet csempésztek a virágbolton keresztül a táborba. Egy dachaui családból három gyermek és az anya több mint kétszáz alkalommal tették meg a veszélyes utat. A kis Krisztina csak tízéves volt, de úgy tudott hallgatni, akár valami titkos ügynök. Az őrök sohasem tudták tetten érni őket, pedig többször igen válságos helyzetbe kerültek.

Himmler azt parancsolta, hogy a tábor foglyait mind el kell pusztítani, mivel nem akarta, hogy tanúja maradjon a borzalmaknak, amik ott történtek. Az utolsó napokban ezreket hajszoltak hóviharban Tirol felé, és aki nem bírta a gyaloglást, nyomban lelőtték, így akarták őket Ötztalig kiirtani. Egy papi csoportnak sikerült május elsején éjjel a menetből megszökni és a tölzi plébánián kaptak szállást. Másnap majdnem mind rosszul voltak, miután az iszonyatos belső feszültség megszűnt. Az egyik így emlékezett vissza arra a reggelre: „Jól éreztem magamat, tehát tudtam misézni, és mindent megköszöntem