A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)

1989-07-01 / 7. szám

307

Megpróbáltak mindent, hogy megmentsék életét, de a Gondviseléstől kitűzött idő elérkezett. Az Úr elszólította, élete kilobbant, mint mise után az oltáron a gyertya lángja. A kórházban egyik missziós társa állott halálos ágya mellett. Mire a fájdalmas olvasó utolsó tizedét elmondták, a szíve megszűnt dobogni. „Egy tölgy kidőlt” — írta másik missziós társa, P. Lischerong Gáspár S. J. Hívei zokogva kísérték sírjához, a changhoai újoncházban levő jezsuita temetőbe, ahol várja a feltámadás napját. Befejezésül álljon itt egy harmadik társa, P. Vajda Tibor S. J. jellemző összefoglalása:

ATYA, ÉBREDJ FÖL! — Ezekkel a szavakkal biztatta egy öreg néni a sírba szálló P. Horváthot. Egy fiatal kínai páter megjindultan mondta, mennyire szerették a jó atyát. A templom, a temető hangos volt elárvult hívei zokogásától.

Fehér virágkoszorúk a temetési körmenetben. (Kínában fehér a gyász színe.)

Hamar elhagyott bennünket a jó Sándor atya. Egyszerű ember volt, de valamiben igen nagy: a szeretetben és a megértésben. Mindenkivel kijött, mindenki szerette. Mindenről el lehetett vele beszélgetni. Sohasem mutatta, hogy nincs ideje. Sohasem mutatta, hogy untatja a beszélő. Úgy fogadta az életet, ahogy a Gondviselés adta neki.

Természetes mi nem szállhatunk perbe a Gondviseléssel. Mennyei Atyánk tudja, mikor kell valakit a földről elvinni. De ha emberi szívünket kérdezzük, mindegyikünk úgy érzi, túl korán hagyott itt bennünket.

Szép halállal halt meg. Szívesen élt volna még de nyugodtan távozott, mert tudta, hogy a Gondviselés nem mi vagyunk.