A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-07-01 / 7. szám
299 Thietmár merseburgi püspök, aki már 1018-ban elhunyt, ilyképpen jellemzi az akkor még fiatal magyar királyt: „Sohasem hallottam, hogy valaki annyi kíméletet tanúsított volna a legyőzőitek iránt, amiért is az Isten győzelemre juttatta ellenségei fölött”. Adalbold utrechti püspök ( +1026) szintén a még fiatal magyar király nemes lelkületének jellemzésére emeli ki, hogy II. Henrik római-német császár az ő közbenjárására bocsát meg testvérének, Brúnónak. Iotsald, Szt. Odilo clunyi apát kedves tanítványa, aki maga is megfordult a magyar király udvarában, arról a szeretetteljes baráti kapcsolatról értesít bennünket, amely e kor egyik legkiemelkedőbb szellemi nagyságát, Szt. Odilot és Szt. Istvánt összefűzte. Leveleket, követeket váltottak egymással, kölcsönösen felismervén egymásban a magasabb rendű alkotásra irányuló elhivatottságot. Chabannaisi Ademár (+1035), akinek krónikáját az utána következő írók hosszú sora forrásul használta, nagy elismeréssel beszéli el, hogy a magyar király milyen különösen nagy tisztelettel fogadta a zarándokokat. A kortárs Rodulphus Glaber, dijoni szerzetes, „rex christianissimus”-nak nevezi Szt. István királyunkat, aki a Szentföldre vezető legalkalmasabb utat megnyitotta a jámbor zarándokok előtt, akiket testvéreinek tekintett, minden jóval elhalmozván őket. A szűkszavú, de megbízható Herimannus Augiensis (+1054) azt mondja róla, hogy a jók iránt felette kegyes volt, sok templomot építtetett és számos püspökséget alapított. Az 1064-ben szerkesztett „Fundatio ecclesiae s. Albani Namucensis” azt jelenti, hogy Szt. István hithű, istenes uralkodó volt. Amikor II. Basilius görög császárt megsegítette a barbárokkal folytatott harcában, az ellenség legyőzése és Caesarea elfoglalása után nem vett részt a császári hadak kíméletlen zsákmányolásában, hanem mint igazi katolikus férfiúhoz illett, Szt. György templomába ment, megmentette és magához vette az ereklyéket, amelyeket holta napjáig áhí- tatos tisztelettel őrzött. Wolfherius, Szt. Godehard hildesheimi püspök tanítványa, 1065 körül azt írja a szívesen adakozó magyar királyról, hogy idegen országok jámbor életűiről is bőkezűen gondoskodott. — E tudósítások súlyát erősen megnöveli Wiponak, a Magyarország meghódítására törekvő, de kemény vereséget szenvedő II. Konrád római-német császár bizalmas emberének és udvari történetírójának valósággal hódoló tisztelete a győzelmes magyar király iránt. Teljes megértéssel tárgyalja azt a hallatlan esetet is, amikor Szt. István az ellenségeskedő császár zarándoklás leple alatt Konstantinápolyba menő követét nem engedte át Magyarországon. Tudja, hogy a magyar király oldalán van az igazság és valami leküzdhetetlen erkölcsi nyomás hatása alatt ezt nem is tudja elhallgatni, császári urának és követének terhére mondván: „Azt hisszük, az Úr végzése szerint történt, akit megcsalni senkinek sem sikerülhet”. Ha más adat nem is állna rendelkezésünkre, egyedül Wipo őszinte vallomásából meg kellene érez- nünk, hogy a nyugati országokban Szt. István királyunk nagysága már kortársainak lelkűidében meggyökeresedett. Amikor Edmund és Eduard halálra szánt angol királyfiak megmentését és felnevelését nem a francia, német vagy más valamelyik király, hanem Szt. István király udvarában látták biztosítottnak, ezzel
