A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-05-01 / 5. szám
231 alaptörvénye, amely nemcsak a szülőkre érvényes, hanem a gyerekekre is. Akik egykeként nőnek fel, azoknak, sajnos kevesebb alkalmuk adódik, hogy ezt megtanulják, s mintegy az ösztöneikbe szívják bele. Rossz testvértelenül nőni fel? Nagyon rossz. A közeli barátok talán pótolhatják egy kicsit a testvért, pótolhatják néha - főleg lányoknál - a babák is akikkel valósággal el lehet beszélgetni, de az mégsem ugyanaz, mint a testvéri együttlét, beszélgetés, a testvéri közös játék, sőt a testvéri osztozás, féltékenység, irigység, versengés, veszekedés, verekedés, amelyektől szintén nem kell megijedni, hiszen a közös életbe való belenövés természetes jelenségei. A gyerekkori irigykedők egyszer még nagyon is önzetlen emberré válhatnak, a gyerekkori huzakodók-veszekedők nagyon is békés természetűvé, épp azért mert kora fiatalságuktól megtanulták: az emberek társas életében valami mindig előadódik, amit el kell rendezni. Az egykéknek sok mindenen nem kell osztozniuk, se játékon, se csokoládén, se szülői szerete- ten, de ettől ők csak szegényebbek lesznek: hiányzik a tréningjük erre a társaséletre. Az iskolai tréning kevés ahhoz, a családi tréning az igazi. Ez a nagy előnyük a többgyerekes családban felnövőknek: egymás által nevelődnek. Nem a szülők nevelik őket? A szülők azt a közösséget teremtik meg, amely aztán már maga nevel, egyrészt a szokásaival, törvényeivel, másrészt az érzelmei erejével, és nem utolsó sorban a mindig újabb feszültségek feloldásával. A közvetlen ráhatásban, az örökös szólongatással elért nevelésben én nem nagyon hiszek. Sokkal inkább a családi közösség emberalakító erejében, amely nemcsak a gyerekeket, hanem a szülőket is napról napra neveli, ha egyáltalán hajlandók nevelődni. A mai társadalom egyik nagy baja, hogy meggyengültek a családi kapcsolatok, s ezzel meggyengült a családi közösség nevelő ereje is: gyakran se a felnőttek, se a gyerekek nem nevelődnek bennük elég szociális lénnyé, akik a saját életüket másokéba tudnák bele- gyökereztetni. Ez pedig legalább olyan nagy veszteség, mint ami a meg nem születő gyerekek miatt éri a magyarságot. Ezért is uralkodhat így el az ostoba önzés, egymás gyötrésének, gyilkolásának farkastörvényeivel. Miben látja a kiutat? Csak abban, hogy akiket kovászul szánt szegény népünknek az Úristen, azok előbb-utóbb mégis megkelesztik ezt a keletien magyar kenyeret. Akiket sónak szánt, azok megízesítik. Akiknek pedig az a sorsuk, hogy gyertyaként égessék el az életüket, azok sokakat megvilágosító, szép tiszta fényt terjesztenek... (A beszélgetést a Rómában 1988-ban, P. Szabó Ferenc S.J. kiadásában megjelent Személy, házasság és család c. könyvből vettük át)
