A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1. szám
22 osztálytól. Egészen öregkorunkig hozzá vagyunk kötve szüléink kötényéhez és eredetünk kultúrájához. Próbáljuk beteljesíteni szüléink jóindulatúan nekünk szánt tervét, vagy megyünk az árral, amibe a társadalom, amelyben élünk, sodor. Sokszor lustaságból vagy félelemből, esetleg az egyedülléttől menekülve, vagy a felelősségtől irtózva nem tudjuk magunkat rávenni arra, hogy letérjünk a sztereotip vágányról és egyéniesítsük magunkat. Pedig mi hivatva vagyunk erre, hivatva vagyunk szabad egyéniségünk teljes kifejlesztésére. Mindebből kifolyólag hivatva vagyunk hatalomra. Hatalomra magunk felett, felelősségvállalásra magunk iránt. Meg kell próbálnunk a legjobbnak lennünk, amennyire csak tudunk, lennünk életünk hajójának a kapitánya, ha nem is vagyunk mesterei sorsunknak. Mindezen túl hivatva vagyunk teljesnek lenni. Ennek a teljességnek abban kell kifejezésre jutnia, hogy fölhasználjuk tehetségeinket, talentumainkat, adottságainkat, hogy aktívan részt veszünk egyéniesítésünkben. De mindez tulajdonképpen csak egy oldala a témának. Az igaz, hogy hivatva vagyunk arra, hogy kiforrott egyénekké váljunk, viszont emberi realitásunkban teljesen egészek sohasem leszünk magunkban és magunktól. Mi nem tudunk minden lenni saját magunknak — és másoknak sem. Nem lehetünk tökéletesek. Nem tudok lenni rendőr, ügyvéd, farmer, orvos, politikus, szobrász és teológus egyszerre. Az is igaz, hogy hatalomra vagyunk hivatva, de van egy pont, amelyen túljutva a függetlenségünk és önrendelkezésünk nemcsak hogy téves útra kerül, de büszkélkedően egocentrikussá válik, és a meghiúsultság mélyére süllyed. Az igaz, hogy mindegyikünk egyénnek lett teremtve, és egyéniség is a teremtésben, viszont a realitás az, hogy elkerülhetetlenül társadalmi lények vagyunk. Szükségünk van egymásra nemcsak a megélhetésünkhöz vagy a társaság miatt, hanem egyáltalán arra, hogy értelmet adjunk életünknek. Ebből a paradoxikus magból nő ki a közösség. A feleségem és én természetesen más természetűek vagyunk (hála Istennek — na, nem úgy értettem). De a huszonegy éves ismeretségünk és a tizennyolc évi házasságunk alatt kialakítottunk — hát egy olyan kétszemélyes közösséget. Persze, meg kell érte dolgozni. A feleségem organizáló képessége nem olyan, mint amilyen lenne, ha lenne. Ha egy hónappal előbb meghívott vendégeket 8 órára várunk, akkor háromnegyed nyolckor nekem kell az ablakokat megmosni, miközben a feleségem porszívózik olyan sebességgel, zajjal és agresszivitással, hogy az harminc méhcsaládnak a júniusi rajzására emlékeztet. Már azt nem is említem, hogy a karácsonyi jókívánságokat januárban írja, bízva Isten jóságában, hogy mindenkinek úgyis kellemes karácsonyt adott. Valahogy az az érzésem sokszor, hogy ő, mármint a feleségem, még nem fedezte fel a civilizáció egyik legremekebb találmányát, az órát. Ellenben én célorientált vagyok. Nem szagolgatom a virágokat, hacsak nincs előre beírva a noteszembe, és hacsak nem aznap virágoznak, amikor én
