A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-05-01 / 5. szám
205 Iáit, bűnt, vagy azzal a magatartással, amely felejtve feladatait egy másik világba menekül. Az emberi egzisztencia minden olyan értelmezése, amely nem számol a rosszal, amely kihagyja számításából a halált, végzetesen absztrakt és hamis. Mert a halál az egzisztencia végső lehetősége: létezni annyi, mint közeledni a halál felé. Aki értelmet ad a végnek, az értelmet ad az életnek is. A jövőről nem beszélhetünk úgy, hogy felejtjük vagy zárójelbe tesszük a halált. Ez áll a személyre éppúgy, mint a közösségre. A modern ember, amikor „csalfa, vak reménynek” az illúziójában ringatódzik, vagy a mindennapi gondok közepette úgy tesz, mintha nem kellene meghalnia (ez a pascali divertissement vagy a heideggeri nem autentikus lét), banali- zálja a halált, de ezzel magát az életet is banalizálja. Eleve bukásra van ítélve az a szándék, hogy az evilági reménykedések tömkelegével „eltemeti” a halált. Az „életbiztosítások” haszontalanok a halál bizonyossága előtt. A halál fenyegetése, állandó jelenléte életünkben (mennyire csaló a klasszikus szofizma, hogy a halállal sohasem találkozik az ember!...) a reménység örök buktatója. Amikor az ember érzi tehetetlenségét a véggel szemben, olyan határhelyzetbe kerül, ahol túl kell haladnia a véges reménykedéseken. A halál „transzcendenciája” a „transzcendentális” (vagyis az evilágin túlmutató, egy Abszolútumra vagy személyes Ómegára támaszkodó) reménységben talál olyan lehetőséget, amely értelmet ad életének. De ez radikális döntést követel: a hit opcióját. A keresztény ezt a választást bizonyos ígéretekre támaszkodva teszi meg: „ugrása” nem beugrás az abszurdba, hanem igen annak a személyes Szeretetnek, aki - G. Marcel szavaival - ezt mondja: „Te, te nem halsz meg”. Természetesen mindez nemcsak személyes síkon, hanem a közösség síkján is érvényes. Az ember nem lezárt szubsztancia, hanem olyan szellem, aki nyitott mások és a Másik, az abszolút Te felé. Tagja az emberi közösségnek, közös sorsot valósít meg, testvéreivel együtt építi a történelmet: befejezve a teremtést befejezi önmagát. Az én sorsom az egész emberiség sorsára kihat, és az emberiség jövője egyben az enyém is. Az emberiség jövőjének is transzcendensnek kell lennie, hogy az emberi reménység a „gout de vivre” hiányában le ne mondjon minden erőfeszítésről. „Minél inkább emberré válik az ember, annál kevésbé fogja elfogadni, hogy más irányban mozduljon, mint csakis afelé, ami vég nélküli és elpusztíthatatlan új. Valami .abszolút’ van már munkájának mozgásában... Az élet vágya nélkül, életkedv hiányában még az anyagi energia hatalmas hegyének tetején ülve is a félelem árnyékában van, avagy közvetlen vágytól hajtva is csakhamar felhagyna azzal az emberiség, hogy új dolgokat fedezzen fel és alkosson meg egy olyan mű érdekében, amelyről előre