A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-02-01 / 2. szám
74 Ugye, szólsz hozzá egy jó szót? Az meggyógyítaná, biztosan meggyógyítaná .. . Sebesen, szinte eszelősen tódulnak az asszony szavai, tele kéréssel, könyörgéssel, sőt követelődzéssel. — Mikor lehet meglátogatni? — hallom Kati halk, fátyolos hangját. — Ma délután, lelkem, ma délután. Ugye, eljössz. Igen, el kell jönnöd. Majd várlak a kapuban. A Szabolcs utcai kórházba vitték. Délután háromkor várok rád. Katikám, biztosan várok rád. Gyors lépéseket hallottam, siet a szegény asszony kifelé, mintha attól félne, hogy Kati esetleg meggondolja magát. Amikor a verandára léptem, Kati a pádon ült,és könnyes volt a szeme. Gyorsan felállt, amikor meglátott, de meg akartam kímélni a magyarázkodástól, azért röviden csak ennyit mondtam: — Katikám, mindent hallottam. Majd én is elkísérlek, jó? — Igen - felelte gyorsan, és látható buzgósággal fogott ismét a vasaláshoz, mint aki utol akarja érni önmagát. * Feri állapota igazán lesújtó. Amikor ágyához értünk, aludt, vagy nem volt eszméleténél. Nem tudom. Mindenesetre szemét lehunyta,és mozdulatlan volt. Egy darabig némán néztük. Aztán Kati megsimogatta a takarón pihenő fehér kezet. Kissé megrezzent, és néhány pillanat múlva fáradtan kinyitotta a szemét. Arca alig látszott ki a kötésekből, de a szemében volt még élet. Amikor Katit észrevette, mosoly suhant át az arcán, és valami örömféle lobbant fel a szemében. Aztán megmozdult az ajaka, valamit mondani akart. De nem értettünk belőle semmit. Kicsit megpihent, aztán újból kezdte az erőlködést. Most megsejtettünk valamit abból, amit ajkai formáltak. Ezt mondta: — Köszönöm . .. Aztán kis csend után: — Meggyóntam és megái.. . megáldoztam. .. Mosolygott. Csend volt, és Katinak peregtek a könnyei, de nem törölte le őket, hanem lassan leült Feri ágyára, és megfogta a kezét. — Az utolsó kenet is megvolt — suttogta Feri, és lehunyta a szemét. Úgy látszik, teljesen kimeríthette ez a néhány szó, mert nem mozdult többé. De az arca nagyon nyugodt volt,és szinte sugárzott.
