A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1988-12-01 / 12. szám

Az egyház tudatosságát megzavarta, hogy az állammal való „érdekegyeztetés” nem okos számításból, „politikából” vagy kényszer alatt történik, hanem „beidegződésből”, amit a történelmi hagyomány alakított ki, és amit — jóformán a mohácsi vész óta — az ország felekezeti megosztottsága is konzervált. (A Pázmány Péter és Magyari István prédikátor által elkezdett vita „az ország sok romlásának okairól" változatlan szereposztással ma is folytatódik, esetleg a téma pozitív megfogalmazásával: „melyik felekezet szolgálja jobban a nemzet érdekeit, melyik igazából a ,magyar vallás’?”) A protestáns egyházak a maguk nemzeti egyházi („landeskirchliche”) hagyományával könnyebben beépíthették a maguk önazonosságába a „nemzeti egység” koncepciója által képviselt politikai hasznosság elvét (lásd a szolgálatteológiát).

A katolikus önazonosságot a ,,jóviszonnyal” párosuló gyámkodás belső meghasonlásba vitte. Talán éppen ezért olyan élénk napjainkban — „a nemzeti egység” politikai szorításának ellensúlyozására — a katolikus egyházon belül a Rómához való ragaszkodás. A magyar katolikus önazonosság megtalálása szempontjából nagy jelentősége lehet a külföldön már régóta gyakorolt, de az idei ökumenikus imahéten Magyarországon is elkezdett felekezeti közeledésnek, mely az evangéliumi értékeken tájékozódik, és kiemelkedik a „nemzeti versengés” kapcsolatsémájából. A Krisztust kereső felekezeti pluralizmus az egyházakat megóvja attól, hogy népük szolgálatában az állam játékszerévé váljanak, és erősíteni fogja bennük a közös krisztusi eredet tudatát.

Az államról való leválás némi pótlása lesz csupán a Magyarországon kimaradt polgári fejlődésnek és előfeltétele a szükséges megújulásnak. A fontosabb része ennek az új egyháztudat kialakítása, meghonosítása. A katolikus egyházban ez a zsinati reformok végrehajtását jelenti. Az egyháznak, ami a katolikus teológiában „az üdvösség ősszentsége”, valóban a föld sójává és a világ világosságává kell lennie — függetlenül a mindenkori politikai rezsimtől —, nyitottnak a szegények felé, s hogy tudjon alternatívát nyújtani, ill. prófétai szóval megmutatni a kivezető utat a társadalmi fejlődés zsákutcáiból. Az egyházi közösség legyen pártolója, kikísérletezője az új közösségi formáknak, és legyen értékek hordozója, ill. a megvalósulás műhelye egy olyan társadalomban, amelyben az embert meghatározó fontos értékek kerültek veszélybe.

Hatékony, közös munkát kívánó megújulás nem lehetséges együttgondolkodás nélkül. Az erők országos koordinálását, az egyházközségek, egyházmegyék keretében folyó helyi munkát csak az együttgondolkodás és együttműködés teheti országosan hatékonnyá.