A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-11-01 / 11. szám
497 most, ha az ember is akarja, világosan következik az eredmény, az életszentség.'' „Szentek legyünk! Ezt kérem a szentmisében naponta az Or Szívétől maguknak és magamnak." „Bármit kértek az Atyától az én nevemben. . ." „Ostromolják az Úr Szívét; lehetetlen, hogy meg ne hallgasson, hisz ezt akarja Ö is a legjobban." Az életszentségnél szebbet, jobbat névnapra sem kívánhat. „Isten éltesse sokáig, nagyon szentül! Ezt aláhúzom, aláfestem, vastagon kiemelem. Ha törik, ha szakad, szent legyen. Vagy nem lehet? Biz' lehet. Nem akarja talán a jó Jézus?. . S tréfásan megfenyegeti lelki leányait, hogy ha nem lesznek szentek, „lejövök a mennyországból pálcával, és szétütök maguk között!" A szenvedés útja P. Bíró, akit egész szerzetesi életén végigkísért a testi-lelki szenvedés, megértő szívvel fordult a kereszt misztériuma előtt megtorpanó emberek felé. „Mivel megérteni nem tudjuk a szenvedés titkát — írja -, azért mindenkor és mindenben alázatos megelégedettséggel, türelemmel, zokszó nélkül meghódolni igen nehéz dolog. Annál is inkább, mert valahogy rossz természetünk és az ördög is éppen akkor juttatja eszünkbe az Isten tulajdonságait. . . hogy az a végtelenül jóságos Isten hogyan vezethet bennünket így, és hogyan bánhat velünk olyan keményen. Hogyan okozhat nekünk annyi fájdalmat és szenvedést..." Titokzatos az isteni Gondviselés útja. „Előfordul — írja —, hogy valakinek, míg nem közeledik az Úrhoz, semmi baja sincs. Azután meg annyi a baja, hogy alig győzi. Jól emlékszem — fűzi hozzá mosolyogva —, míg a jezsuiták „el nem bolondították", vadul éltem. Mikor 16 éves koromban hallottam egy lelkigyakorlatot a jezsuitáktól, attól a perctől kezdve nem volt nyugtom." P. Bíró elismerte, hogy nehéz a szenvedés, de nem akarta, hogy emiatt valaki meghátráljon előle. „Nehéz? — kérdezi egy lelki gyermekétől. — Hát nekem köny- nyű? Hát az Úr Jézusnak könnyű volt? Ö az ártatlan, mi a rosszak. . . Mily példa! S mi meghátrálnánk? Az nem lehet. Hogy nézhetünk a szemébe, majd ha az ítéletkor találkozunk? . . . Erre kérem: zokszó nélkül, némán szenvedjen. Lépten-nyomon mondja: Deo gratias." Szenvedni kell, mert enélkül nincs életszentség.
