A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-10-01 / 10. szám
471 A tényleges múlttól való elfordulást jelenti a dáko-román elméletként ismert nemzeti ideológia erőltetett érvényesítése ugyanúgy, mint a főváros történelmi negyedeinek lerombolása, vagy a népszaporulat mindenáron való növelése, egy 40 milliós román nagyhatalom népességbázisának megteremtésére. A nemzeti víziótól fűtött hősi lendület a „jelen áldozatai" árán is egy diadalmas történelmi jövőt akar előkészíteni, melyben valósággá válik az „egy nemzet — egy vallás" eszméje. A görögkatolikus valláshoz és egyházhoz ragaszkodó hívek földalatti egyházi életének nehézségeit igyekszik most a kormányzat arra felhasználni, hogy — lehetőleg Róma segítségével — bevezesse a kétnyelvűséget az eddig homogén nemzetiségi, vallási közösségekben. A földalatti közösségekben továbbélő görögkatolikusok vallásukat a mindent vigyázó államhatalom tiltásával szemben csak alkalmilag gyakorolhatták. így alakult ki az a gyakorlat, hogy a görögkatolikus hívek saját istentisztelet híján a latin rítusú katolikusoknak — akkor még latin nyelven folyó — istentiszteleteit kezdték látogatni. Mivel Erdélyben román anyanyelvű római katolikusok gyakorlatilag nem léteznek, a román görögkatolikusok főleg a magyar közösségek istentiszteleteinek vendégeivé váltak. A nemzeti nyelvnek a zsinati liturgikus reform által történt bevezetése aztán azt eredményezte, hogy a román görögkatolikus hívek, akiknek nem ortodox voltuk miatt régen is tűrniük kellett az elnemzetlenedés vádját, a magyar katolikusok magyar miséin diszkriminálva érezték magukat: a nacionalista légkörben a magyar templomba járás eleve „igazolni látszott" a román nemzettől való elidegenedés vádját. A liturgia reform utáni helyzetben még jobban kitűnt az egyházi szervezetüktől megfosztott görögkatolikusok elnyomottsága. Magukra maradtak azzal a jogos kívánságukkal, hogy a saját anyanyelvükön kapják meg a lelkipásztori ellátást. A kormány ekkor minden jel szerint elhatározta, hogy egy „nagylelkű gesztussal" — megengedve a görögkatolikusoknak, hogy a meglévő római katolikus közösségekhez csatlakozzanak — beindítja a kétnyelvűség kialakítását abban a katolikus pasztorációban,amely eddig a kisebbség kizárólagos domíniuma s egyben kisebbségi létük fennmaradásának legfontosabb támasza volt. Kezdte nyíltan bátorítani a görögkatolikusokat, hogy látogassák a római katolikus templomokat, hogy kérjék a maguk számára is a (román) anyanyelvű liturgia lehetőségét, a lelkészeket pedig arra ösztönözte, hogy vállaljanak szolgálatot a római katolikus püspökök vezetése alatt folyó pasztorá- ciós munkában. A román nyelv használata, ami hosszú időn keresztül a nemzetiségi katolikus templomokban (a román görögkatolikusok elcsábításának meggátlása érdekében) szigorúan tilos volt, most kívá1
