A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-09-01 / 9. szám
409 nők ellenállásom, nem erőltette a dolgot, de azért elmesélte az egyik ismerősének a megtérését. Az illető egy harmincéves mérnök volt, aki akkor kezdett el hinni Jézus Krisztusban. Nagyon csodálkoztam, hogy egy értelmes, intelligens mérnök hogy tud ilyen mesét elhinni. Szegény, gondoltam magamban, aztán ennyivel el is intéztem. Egy másik alkalommal éppen a Szent István-bazilika környékén sétáltam, és figyelmes lettem a nagy tömegre. Kíváncsian bementem a bazilikába, mert nem tudtam, miért vannak olyan sokan. Hát, István királyunk Szent Jobbját nézték meg az emberek. Ez augusztus hónapban van. Itt nagyon sok idős embert láttam,és megnyugodtam: lám-lám, már csak velük tudják elhitetni. Azt viszont nem tudtam, hogy István királyt miért hívják szentnek. Az én vallásos emlékeim ezek voltak Magyarországon, de ezeket is csak megtérésem után szedegettem össze. Egyszer Bécsbe kirándultam, ott lemaradtam a csoporttól, és jelentkeztem a traiskircheni menekülttáborban. Vallásosságom talán éppen itt kezdődött. A menekülttáborban öt napig karanténban voltunk. Ez azt jelentette, hogy emeletünket nem hagyhattuk el. Be voltunk zárva. Sok magyar volt, általában fiatalok és középkorú családok. Itt jól éreztem magam. Azokat, akik el voltak keseredve, próbáltam vigasztalni. A kicsi gyerekekkel sokat játszottam. Nagyon szeretem a gyerekeket. Az egyik este már lefekvéshez készülődtünk. Hallottam, hogy két fiú Jézusról beszélget. Mivel nem tudtam elaludni, meg unatkoztam is, odamentem hozzájuk, és hallgattam őket. Az egyik fiú a Jehova tanúi közül való volt, a másik fiú pedig a teológiát hagyta ott. Úgy félvállról megkérdeztem őket, hogy hisznek-e Istenben. Megmondom őszintén, hogy „nem" válaszra számítottam. Én lepődtem meg a legjobban, amikor mindketten határozottan azt válaszolták, hogy hisznek. Ekkor már kezdtem érdeklődni a vallás iránt, s ők próbálták az alapokat nekem közösen elmesélni. A karantén után kiraktak egy penzióba. A penzió Linz közelében volt, az Attersee partján, a Nussdorf nevű faluban. Ez egy nyári szezonra berendezkedett falu volt, télen, holtszezonban itt semmi élet nem volt. Én, aki hozzá voltam szokva a mozgáshoz, itt egyszerre az unalom és a tétlenség foglya lettem, akaratomon kívül. A nagy hideg miatt egész nap a szobatársaimmal a szobában voltunk. Néhány nap múlva egy új fiút raktak hozzánk, s amikor ő kicsomagolt a táskájából, egy könyvet láttam a kezében. Számomra ez óriási dolog volt, mert én nagyon szeretek olvasni, s akkor ott megevett az unalom. A könyvre azonnal rácsaptam, s hozzáfogtam az elolvasásához. A könyv címe Quo Vadis volt. Óriási hatással volt rám. Napokig nem
