A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-01-01 / 1. szám
43 jó keresztény katolikus ember, ha kicsit „babonás” érzésekkel is vegyítve, úgy döntött, hogy ,,házszentelés” ügyében zörget be a lőcsfalvi papi kúriára. Hogy nem akármilyen más plébániára zörgetett be, noha ismerte hetedhét ország minden papját, hanem a lőcsfalvi plébánost háborgatta ezzel a híres kéréssel, annak oka egyszerűen az, hogy a lőcsfalvi portán Julis asszony, a pap híres-nevezetes házvezetőnője titokban vele javíttatta, ami javításra szorult a papi ház körül. A lőcsfalvi pap úgy tett, mintha nem tudna a dologról, és Julis asszony nemcsak hogy megfizetett érte tisztességgel, hanem holmi jobb falat is kinézett Petkó Andrásnak a papi asztalról. így hát úgy gondolta, a lőcsfalvi pap tudná a leghatékonyabban felszerelni mozgó házát a szükséges természetfeletti erőkkel. * * * így a lőcsfalvi papnak alkalma nyílott betekintést nyerni a híres ,,házba”, illetőleg mozgó lakásba. Nem is mulasztotta el a lehetőséget a szentelés alkalmával. Volt a házban egy jó kényelmes kétszemélyes ülés. Volt benne egy kényelmes fekvőhely, felszerelve mindenféle időjárásnak megfelelő takarókkal. Volt benne két ládasor a két oldalon. Egyik oldalán tele háztartási eszközökkel, edényekkel, titkos éléskamrával. A másik oldalon volt a szerszámos kamra mindenféle javító anyaggal. Sőt a szekér oldalán kétoldalt és az alján különféle tartó eszközök lógtak. » így betekintést nyerve a híres „házba”, a lőcsfalvi pap maga is előszedte a maga szerszámait, a szertartáskönyvet, szenteltvízhintőt, és igazi áhítattal megszentelte Petkó András házát, és imádkozott lakója testi-lelki jólétéért. Lassan még nézőserege is gyülekezett, köztük a nagyságos kormányzó úr, a sekrestyés, a káplán — és a házszentelés bevonult a történelembe mint a lőcsfalvi pap naplójának egyik hősi fejezete. Világos különbséget kell tennünk a „végső, utolsó" dolgok — Isten Királysága — és az „utolsó előtti" dolgok — a teljesen még meg nem váltott világban folyó tevékenységünk — között. A keresztény hit, ha szabad így mondani, egyszerre realisztikus és utópisztikus. Realisztikus, vagyis elfogadja az „utolsó előtti" dolgokat, a jelen világot olyannak, amilyen. Közben azon fáradozik, és ez az „utópiája", hogy a miatyánkba foglalt kérést („Jöjjön el a Te Országod!") ebben a valóságban napról napra meggyökereztesse. (Richard von Weizsäcker, a Német Szövetségi Köztársaság elnöke nyomán.)
