A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1988-08-01 / 8. szám

358

A be nem avatott kívülálló csak valami embercsoportot fog látni az egyházban. A hívő szemei előtt azonban felragyog az isteni élet, az iránta tanúsított szeretet az egyházban: ennek a szeretetnek ez a közösség a hordozója, látható, fogható, emberileg érezhető megnyilvánulása. (Olvassuk el erről Szent János első levelének 3. és 4. fejezetét: ,,Szeretet az Isten: aki szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne.” — ÍJn 4,16.) A kereszténység életközösség Krisztussal. (Lásd a szőlőtőről és szőlővesszőkről szóló hasonlatot!) Ez az életközösség az egyházi közösségben működik és él, és ennek életjele a keresztények önzetlen, Istent és embert szolgáló szeretete.

„Nézzétek, a keresztények mennyire szeretik egymást!” — mondták az egyház tagjairól már a III. században. Vajon nálunk is erről ismerik föl, hogy keresztények vagyunk? Tisztelettudó külső magatartásunkban belső összeszedettségünk nyilvánul meg. Ugyanígy őszinte, gyakorlati, áldozatos emberszeretetünk embertársaink iránt a bennünk élő Isten szeretetének (és életének) megnyilvánulása. Ezért olyan nagy dolog kereszténynek lenni. Ingyen kapott ajándék, meg nem érdemelt örökség ez az isteni élet, ugyanakkor feladat is. Általunk fogja megtapasztalni a világ, hogy Isten hogyan szereti az embereket.

„Ha az egyház keresztel, Krisztus keresztel” - következik az eddig elmondottakból. Az egyházi közösségben él tovább a feltámadt Krisztus, és ennek a közösségnek szertartásai az új élet megnyilvánulásai. A közösség hitét rendszerint a liturgikus cselekmény vezetője, a pap fejezi ki. A keresztség felajánlása, állandó elérhetősége Isten kézfogásra nyújtott keze felénk, annak elfogadása (ez szintén Isten kegyelme) a barátság megpecsételése részünkről.

A keresztségben Isten családjának tagjává lettünk. Ez az első lépés azon az úton, amely egyszer Isten színelátására vezet. A keresztség az első és legfontosabb szentség, ezt követi a többi életünk legfontosabb fordulópontjain. Isten minden alkalommal újra és újra kifejezi szeretetét irántunk, és mi igennel válaszolunk jóságára. így az eredeti barátság, amit a keresztségben kötött velünk az Isten, egyre jobban elmélyül.

Mire a bérmálás ideje elérkezik, a most még nem sokat értő gyermek a szülők jóvoltából egyre többet tud meg a hitről. Ezt teszi tudatosan magáévá a bérmáláskor, ugyanakkor új erőt és ösztönzést kap arra, hogy Krisztus tanúja és munkatársa legyen. Mint felnőtt, felelősséget vállal Isten családjában.

A szentmisében újra és újra csatlakozik Krisztus áldozatához és saját magát Krisztussal Istennek ajánlja. A szentáldozásban mint jóbarát jóbarátjával találkozik Krisztussal, így kapcsolatuk egyre job-