A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-07-01 / 7. szám
A tulajdonképpeni vicc, ami valamilyen képtelenség hirtelen felismerésén múlik, sokkal többet ígérő terület. Elsősorban nem az illetlen vagy trágár viccekre gondolok, amelyek, bár másodrendű, kontár kísértük nagy mértékben építenek rá, gyakran igen kiábrándító eredménnyel járnak. Az igazság az, hogy ebben a tekintetben az emberek két csoportra oszthatók. Vannak, akik előtt „egyetlen szenvedély sem olyan komoly dolog, mint az érzékiség", s ezek szemében egy illetlen történet olyan mértékben veszíti el ingerlő vonzerejét, amilyen mértékben mulatságos. Másokban viszont a nevetést és a kéjérzetet egyszerre és ugyanazok a dolgok váltják ki. Az előbbiek azért viccelődnek nemi dolgokról, mert az ilyesmi sok illetlenségre ad okot, az utóbbiak azért szeretik a tréfálkozást, mert ürügyül szolgál arra, hogy nemi dolgokról beszéljenek. Ha embered az első típushoz tartozik, a trágárságnak nem sok hasznát veszed nála. Sohasem fogom elfelejteni azokat az órákat (számomra az elviselhetetlen unalom óráit), amelyeket egy régi gondozottamra pazaroltam mulatókban, bárokban és dohányzókban, mielőtt megtanultam ezt a szabályt. Nyomozd ki, gondozottad milyen csoportba tartozik, de arra ügyelj, hogy ő erre ne jöjjön rá. A viccelődésnek vagy a humornak igazi haszna egészen másutt rejlik, s különösen kecsegtető az angolok között, akik „humorérzéküket olyan komolyan veszik, hogy az abban való hiányosságot tekintik szinte az egyetlen olyan fogyatékosságnak, amelyet szégyellnek. A humor számukra az életnek mindenért kárpótló és (ezt jól figyeld meg) mindenre mentségül szolgáló szépsége. Ezért felbecsülhetetlen értéke van a szégyenérzet kiölése szempontjából. Ha valaki egyszerűen másokkal fizettet maga helyett, akkor az az ember „smu- cig", de ha tréfásan eldicsekszik vele, s cimboráit pellengérezi ki azzal, hogy engedték megkopasztani magukat, akkor már nem „smu- cig", hanem „vicces pofa" a neve. A merő gyávaság szégyenletes dolog, a humoros nagyítással és bizarr mozdulatokkal elhencegett gyávaság azonban mulatságosnak minősíthető. A kegyetlenség szintén szégyenletes, hacsak a kegyetlenkedő úgy nem tudja beállítani a tettet, mint egy vaskos tréfát. Ezer trágár vagy istenkáromló vicc sem segíti az embert annyira a kárhozatba, mint az a felfedezése, hogy szinte bármit megtehet, amit csak akar, nemcsak anélkül, hogy érte megrónák, hanem úgy, hogy még meg is csodálják érte, csak lehessen ezt a tettét jó viccnek minősíteni. S ezt a kísértést szinte teljesen el tudja rejteni gondozottad elől az a komolyság, amellyel az angolok a humort kezelik. Minden olyan célzás, hogy ez talán már túl sok, beállítható előtte „puritán" felfogásnak, vagy olyan tulajdonságnak, amely a „humorérzék hiányát" árulja el.
