A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1988-06-01 / 6. szám

284

igazit, többet akar tudni és ízlelni, annak be kell merni menni magának Istennek őserdeibe. Ott majd a Szentlélek és a japán papok meg hívek vezetik tovább a keresőket.

Sok könyvet írtak már a Távol-Keletről. Néhány hetes körút, egy tucat „interview”, s máris kész a kép: ez Japán, ilyen a japán nép, ez a zen-buddhizmus stb. Még misszionáriusok is áldozatul eshetnek ennek a zsumalisztikus, turistaszellemű nagyvonalúságnak (vagy ha tetszik: felületességnek). Egyik elmélet a másik után lát napvilágot. Ezeket aztán alkalmazzák a missziókra is. Én nem mernék ennyire biztosan ítélkezni sem Japánról, sem a japánokról, még a missziókról sem. A japánokra kétszeresen is ráillik, amit Weöres Sándor az „új líráról” mond: „A jó vers élőlény, akár az alma, ha ránézek, csillogva visszanéz — mást mond az éhesnek s a jóllakottnak — és más a fán, a tálon és a szájban — végső tartalma vagy formája nincs is, csak él és élet. — Vajon mit jelent, nem tudja és nem kérdi. — Egy és ezer jelentés akkor és ott fakad belőle - mikor nézik, tapintják, ízlelik.”

A japán nép is ilyen: mást mond a turistának és mást a kereskedőnek. Más annak, aki csak végigutazik az országon, és ismét más annak, aki a néppel él együtt. Végső formája vagy tartalma nincs. Egy és ezer jelentés (vagy inkább talány és ellentmondás) ott és akkor fakad belőle, mikor nézik, tapintják, ízlelik. De mennyire másképp ízleli, tapintja, nézi pl. a misszionárius vagy a politikus, a pap és az üzletember!

Pedig legfontosabb mégiscsak az, hogy maguk a japánok hogy nézik, ízlelik magukat. Ennél már csak az fontosabb, hogy Isten maga, mindenek gondviselő és szerető Atyja hogy néz le ferde szemű, tompa orrú, barnás bőrű fiaira, leányaira. Aki az Atya szemével tud erre az országra nézni, azé a jövő a misszióban. Meg azé — egy japán nővér, az ószakai katolikus egyetem növendéke írta egyik dolgozatában —, akinek sikerül a japánokat meggyőzni arról, hogy a természet is képes a maga módján tükrözni Istent, ahogy Krisztus tükrözi nekünk az Atyát.

Lejárt már az a kor, amikor impozáns teológiai vagy filozófiai rendszerekkel meg lehetett nyerni egy népet vagy nemzedéket az E- vangéliumnak. Lehet, hogy nem is volt soha ilyen kor az Egyház történelme folyamán. Egy nem keresztény fiú (19-20 év körüli) írta nekem: „Nem tudok megbarátkozni az Egyházzal, túlságosan nagy és ,méltóságteljes’. Nem titok előttem az sem, hogy a keresztények sem voltak mindig kifogástalan életűek. Szeretném jobban megismerni a kereszténységet.”