A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1988-06-01 / 6. szám

Éger Veronika

TŰNŐDÉS AZ ISTENI HUMORRÓL

A humor egyben felülemelkedni tudás is, s mint ilyen Isten egyik legnagyszerűbb adománya. Hogyne lenne meg, hogyne lehetne meg ez az isteni adottság magában Istenben! A kánai menyegző csodájában ennek a csendes, zseniális, szeretve nevelő isteni humornak, játékosságnak a megnyilvánulását láthatjuk.

A vőlegény — egyféle olvasatban — pökhendi, fennhéjázó ember, aki sokat ad a külsőségekre. Túl fontos számára a nagyvonalúság látszata, az, hogy egész Kána megemlegesse, dicsérje azt a méregdrága bort, amit ő tett a vendégei elé, ugyanakkor a szíve mélyén kicsinyes és fukar, aki szűkén kiporziózva, rosszul méri fel a társaság szükségletét — tágabb értelemben a mindenkori ember igényét — a „bor” örömére, vagy inkább az öröm borára. Jézus kezdettől fogva szemmel tartja szívélyeskedő sürgés-forgását, és nem kerüli el figyelmét a vőlegény szemében és szívében bujkáló aggodalom: „Egek, hogy vedelik ezek az én drága boromat!” Jézus viselkedése a vőlegényének isteni kontrasztja: az előbbi hatásvadászó, Jézus csendes, ténykedése alig észrevehető. A vőlegény látszólag szívélyes, Jézus szigorúan elutasító: „Asszony, a mi gondunk ez?” — inti le aggodalmaskodó anyját. Mégis: az ő szívében derű van, tekintetében mosoly és egy csöppnyi játékos-ártatlan „kajánság”. Nem látványosan, hanem szinte észrevétlenül segít a bajba jutott házigazdán, de úgy, hogy az életreszóló figyelmeztető legyen számára. A jelenlévők ihatnak az öröm isteni borából, a vőlegénynek pedig — kinek oly fontos az emberek véleménye — el kell viselnie a násznagy szemrehányását. Azon a ponton éri őt a vád, amire a legtöbbet adott: nagyvonalúsága és igazi vendégbarátsága kérdőjéleződik meg egy pillanat alatt. Isteni és emberi méretik össze valódi, hús-vér, emberi keretek között, emberi érzelmekkel színezve, emberi és isteni humorral fűszerezve. S a vőlegény — megszégyenülése ellenére — boldog lehetett, hogy Jézus az ő vendége volt. Lehet, hogy élete végéig értetlenül állt a történtek előtt, de a leckét és a násznép újra és minden korábbinál hatalmasabban felizzó örömét soha többé nem felejtette el.

Ilyen „vőlegények” vagyunk sokszor magunk is, s mint egykor elődünk, mégis — tudva-tudatlanul — boldog kiválasztottak, ha Jézus olykor betér hozzánk. S az effajta találkozásokban — mégha felemás és bűnökkel terhes intézmény is — elvitathatatlan az egyház közvetítő szerepe. Mint ahogy a kánai menyegző borcsodájának is nélkülözhetetlen közege volt a közösség, úgy a mi belső világunk is