A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-06-01 / 6. szám
277 N. F. PÜSPÖKKARI KONFERENCIÁK ÉS PÜSPÖKI SZINÓDUS Két híradás rövid összefoglalását adjuk; mind a kettő elég friss időszerűséggel rendelkezik. (1) Január 3. és 8. között a spanyolországi Salamancában hat katolikus egyetem védnökségével komoly nemzetközi megbeszélés folyt a püspökkari konferenciák természetéről. Tizenhat országból jöttek össze az egyháztan szakemberei, kánonjogászok, egyháztörténészek és szentírás-magyarázók. A hat patronáló katolikus egyetem: Eichstädt (Nyugat-Németország), Gregoriana (Róma), Párizs (Franciaország), Ottawa (Kanada), Salamanca (Spanyolország) és Washington (Egyesült Államok). A megbeszéléseket Madrid bíboros érseke, Ángel Suquía Goicoechea nyitotta meg. Gyakran emlegetik napjainkban, hogy a püspökkari konferenciák „csak” egyházi jogú intézmények; kizárólag az egyes egyházmegyék püspökeinek és az egyetemes főpásztornak, a római pápának a megbízatása krisztusi eredetű. Ez az álláspont azonban túlságosan leegyszerűsíti a dolgokat. Valójában a püspökkari konferenciák egy fontos egyházi valóság kereteibe tartoznak: az egymással közeli ösz- szefüggésben álló helyi egyházak (egyházmegyék) csoportosulásai. Ennek a csoportosulásnak hosszú és töretlen hagyományai vannak: Keleten a patriarkátusok, Nyugaton pedig az egyháztartományok és tartományi zsinatok. Igaz, hogy a püspökkari konferenciák nem „isteni jogú” intézmények; viszont olyan valóságok, amelyek szorosan kapcsolódnak az Egyház hivatásához és lényegéhez. Az Egyház adott emberi térségekben helyezkedik el; annak a térségnek a püspökei együttesen viselik az apostoli felelősséget az illető területért. A salamancai megbeszélés résztvevői többségükben azon a véleményen voltak, hogy a püspökkari konferenciák tanítói tekintéllyel rendelkeznek (mint a múltban is a tartományi zsinatok). Amikor egy teljes püspökkari ülés hiteles krisztusi tanítóként fordul bizonyos egyházakhoz, akkor megvan a tanítói tekintélye. Emellett a szubszidiaritás (kölcsönös segítés) elve is jogosult a helyi egyházak kapcsolataiban. Nem szabad elválasztani a püspöki karokat a helyi egyházak közösségétől. Nem lehet egyoldalúan fejleszteni a püspökök közös tevékenységét, és ugyanakkor elhanyagolni a részegyházak szinódusi jellegét. Isten népe az egyházmegyei szinóduson, a lelkipásztori és papi tanácsban fejezi ki magát; a püspök pedig a saját egyházát képviseli a püspökkari konferencián, és elősegíti azt, hogy a különféle helyi egyházak összetegyék szükségleteiket és erőforrásaikat.