A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1988-03-01 / 3. szám

121

— Igen, azért.

— De honnan jött ez neki?

— Micsoda?

— Ez az igény, vagy kívánság . . .?

Kati nem válaszolt azonnal.

— Ez kegyelem — mondta aztán.

— De mi az: kegyelem?

— Isteni segítség.

— De mihez?

— Hogy hinni tudjon.

Észre sem vettem, hogy én is a Koki „szégyen-gyalázat" esetei közé számítok már. Hiszen folyton kérdezgetek, és Kati megfelel nekem. De most erre igazán nem gondoltam. Valami homály gomolygott bennem mindezekről a dolgokról.

A vallás élet, ezt már a Prédikálószék óta tudom. De épp a halál előtt jelentkezik? Ha nem is általában, de itt a Feri esetében?

Aztán mi az, ami él? Vagyis mi az, ami életre kelt a Feriben? Kati azt mondja: a hit! Szóval ez az élet, amiről itt szó van: a hit? Aki hisz, él; aki nem hisz . . .

Szemem a pázsitra tévedt. Ahol szóródik a víz, ott minden üde, friss, zöld. Ott minden él. Ahova még nem jutott el a víz, fonnyadt, bágyadt a fű. Mi frissíti az életet? Amire azt mondja Kati, hogy ez a hit?

Aztán: a Kati hisz, és él. Igen ám, de én is élek, pedig nem hiszek! A Feri haldoklik, és hisz. Tehát él! Én nem hiszek, tehát haldoklók, és mégis élek?

Nagyon melegem lett.

— Kati, menjünk valahová. Itt nagyon meleg van.

— Igen, menjünk be a jáki kápolnába — felelte egyszerűen.

Nem ellenkeztem.

A kápolna üres volt. Kati letérdelt, s nyilván Feriért imádkozott. Megálltam hátul. Már régen megtanultam a divatot: az ilyen magamfajtáknak, ha valakinek a kedvéért a templomba mennek, itt szokott lenni a bérelt helyük.

Tényleg hűvös volt a kápolnában.

Ha egy szikra hit volna bennem, tudnám, hogy az oltárszekrényben az Isten van jelen. Az életadó és éltető Isten. Éspedig teljes