A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)

1987-11-01 / 11. szám

509

Lemke Gyula

SZÍVTŐL A SZÍVNEK

Úgy is mondhatnám, hogy A Szív újságon nevelkedtem. Persze, anyám volt az előfizető, apám Rákosi Jenő lapját, a Budapesti Hírlapot járatta. Kisiskolás koromban a Hírlap olyannak tűnt számomra, amire az itteni gyerekek azt mondják: „Yaky". Ha belelapoztam is néha, részben érthetetlennek találtam, amit pedig felfogtam belőle, azt végtelenül unalmasnak. Ellenkezőleg hatott rám édesem újságja. (Az anya mindig „édes", az apa legtöbbször csak „fatter" a falusi szóhasználatban — ezt zárójelben meg kell említenem.)

A Szívben rendre fölfedeztem nekem való érdekes történeteket. Csak azon mérgeskedtem, hogy megkésve jutottam hozzá. Anyám ki nem kölcsönözte senkinek, míg végig nem ízlelgette összes betűit. Ezt úgy kell érteni, hogy két-három napig is birtokában tartotta. Mikor végre valamelyik este már böngészhettem, akkor meg apám ragadta ki a kezemből „Te ráérsz nappal is olvasni!” felkiáltással. Úgy látszik, hogy a nyakas protestánsok anyám hite előtt főt hajtott, de soha meg nem tért sarjadéka — apám — is megkedvelte a pápista lapot. Máskor meg a bátyám vagy nővérem taszított ki az olvasási sorból.

A jezsuiták által szerkesztett A Szív mindannyiunk kenyere lett. A szerkesztésen bizonyára nem érződött a mindenáron oktatni akarás szaga, amit felnőttek, gyerekek egyaránt ki nem állhatnak. A példázatok korántsem izzadtak a kegyességtől, hanem hol megráztak, hol felvidítottak, sokszor megnyugtattak.

Történt egyszer, hogy megbántottam drága, jó anyámat. Szegényke, igen imádkozós lélek volt. Vacsora után, ha elcsíphetett, le- térdeltetett maga mellé, s elkezdtünk imádkozni. Mindig hosszasan, soha röviden. A szóban forgó este még a szokottnál is töredelmesebben kértük a Mindenható kegyelmét. Kezdtük az „Úrangyalával — készakarva írom egybe —, végigsoroltuk a „Fájdalmas Rózsa füzér' összes tizedét, kértük Szent Antal és minden ismertebb szent közbenjárását. Bár már nagyon untam, de tettetett buzgalommal mondtam a számtalan Miatyánkot. Édesanyám napközben azonban tovább építette az égiekkel kapcsolatait, mert lelkesen vezényelt egy Üdvözlégyet Szent Lujza — számomra teljesen ismeretlen szent — tiszteletére. Ekkor kormos kötényébe kapott a Gonosz. Megmakacsoltam magam.

— Nem, tovább nem imádkozom! — fakadtam ki dacosan.

Jóanyám meghökkenve nézett rám, de könnyesszelíden simogatta meg arcomat és feküdni küldött. Az ágyban azonban csak hányr