A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)

1987-10-01 / 10. szám

446

M. S.

ISTEN KEZÉNEK SÚLYA ÉS SIMOGATÁSA

Életünk második félszázadában gyakran adódnak meglepetések, különösen 60 éven felül. Olykor tűrhető, vagy orvosi kezeléssel gyógyítható;olykor sokat szenvedünk miatta.

1978 őszén és 1979 tavaszán én is sokat szenvedtem; nagyon fájt a hátam, tüdőbajra gondoltam. Kezelőorvosom szerint meghúztam az izmokat, és az ilyesmi lassan gyógyul. Három hónappal később, amikor megint elmentem hozzá, ugyanezt mondta. Vagy fél évig így ment.

Már odáig jutottam, hogy az autóbuszba csak erős karmunkával bírtam felkapaszkodni, mint a nagyon öregek, holott csak 65 éves voltam. Az ágyban pedig szörnyen fájt a hátam mindkét oldalon, és alig bírtam megfordulni. Kínos éjjeleket töltöttem. Nappal, amikor fönnjártam, valamivel könnyebben viseltem a helyzetemet. Úgy éreztem, hogy a gerincemmel van valami baj.

Egy szombat este és éjjel szörnyen szenvedtem. Sírva levánszorogtam ágyamról, és az Olajfák hegyén szenvedő Úr Jézus képe elé térdeltem. „Értünk szenvedő Jézusom, hiszek benned! Bár én Téged nem láthatlak, és meg sem foghatlak, Te azonban látsz engem. Könyörülj meg rajtam, gyógyíts meg!”

Másnap szokásom szerint elmentem a vasárnapi misére. Az első szentmise után lefelé jövet a kórus lépcsőjén, csizmásán és nagykabátban egy pillanatra a lépcső korlátjának támaszkodva megálltam. Hirtelen úgy éreztem, mintha valaki erősen mellbe lökött volna, de olyan erővel, hogy nekiütődtem a karfa csücskének, a fejem pedig először előre, majd hátra billent,

és a nyelvem egész hosszában kioltódott a számból. Felsóhajtottam: „Jaj, Istenem, épp ahol legjobban fájt!”

Valójában senki meg nem lökött, külső erőszakot nem tett velem. Egy barátnőm, sóhajtásomat hallva, megjegyezte: „Maga már egy fél éve azt hajtogatja, hogy a háta fáj, és mégis minden vasárnap itt van a templomban!”

Élményem aznap nem foglalkoztatott. Éjjel úgy aludtam, fájdalom nélkül, mint a fáradt kisgyerek. Másnap mentem a fiamhoz, hogy kisuno- kámra vigyázzak. Amikor az autóbuszra szálltam fel, akkor döbbentem rá, hogy egyenes testtartásban, kínos erőfeszítés nélkül sikerült feljutnom. Megrendülésemben gyorsan leültem szokásos helyemre, és reszketni kezdtem. Eszembe jutott a kóruslépcső karfája, amely, úgy látszik, visszanyomta helyére kifelé nyomuló hátgerincemet. A történtek tudatosulása nyilván elsá- pasztott, mert a buszvezető megkérdezte: „Asszonyom, jól van?" Megnyugtató válaszommal nem volt összhangban ijedt arcom, mert másodszor is megkérdezte: „Asszonyomból van?"

Azóta nem győzöm mondani: „Hála legyen Istennek!" Isten szerető keze meggyógyított, és hátammal azóta nem volt bajom. Egész testem tele van ugyan ízületi gyulladással; de mozogni, dolgozni tudok. Minden este megköszönöm a mennyei Atya segítségét, kegyelmét, és bízva kérem további pártfogását. Sokszor szívből kérem Kaszap István közbenjárását is, kilencedet végzek hozzá és a tiszteletére.

Isten kezének nemcsak a súlyát, hanem szerető simogatását is magamon tudom.