A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1987-01-01 / 1. szám
finita. Róma szólt, tehát az ügy be van fejezve, további vitának nincs, nem lehet helye. De talán vessünk egy pillantást az ősegyházba. Kezdem azon, hogy az Oltáriszentség első vértanúja egy fiatal fiú volt a 3. század közepén. A kis Tarziciusz mint ministráns részt vett II. Szixtusz pápa szentmiséjén, és utána keblébe rejtve a Szentséget vitte azt a keresztény foglyoknak. Útközben pogány rómaiak megtámadták, és követelték, hogy árulja el és adja ki „titkát”. De ő inkább meghalt ütéseik alatt, ám a szent titkot nem árulta el. Egészen az 5. századig a keresztények gyakori áldozok voltak, mint azt Szt. Jeromos írásai bizonyítják. És mindenképpen megengedett volt, hogy — főleg betegség esetén — laikusok vihessék a betegnek a Szent Utravalót. Szent Béda írásaiból tudjuk például, hogy egy Coedmon nevű ifjú barátai társaságában hirtelen úgy érezte: meg fog halni. Kérésére barátai elhozták neki a Szentséget, azt kezükből magához vette, és meghalt. Egészen a 8. századig semmiféle egyházi törvény nem tiltotta meg a laikusoknak, hogy kiszolgáltassák az Oltáriszentséget. Sőt, még azt is megengedték, hogy a keresztények otthonaikban tarthassák a Szent Testet és Vért. Hol van hát a II. vatikáni zsinat „liberalizmusa" a laikus hívők eucharisztikus szolgálatának bevezetésével? Hiszen az ősegyház gyakorlatát hozta vissza! Ez a jó értelemben vett „konzervativizmus"! Természetesen elsősorban a papnak és a diakónusnak a kötelessége az Eucharisztia kiszolgáltatása. De ezt laikus segítség nélkül ma már aligha tudnák kellőképpen ellátni. Vegyük csak egy népes egyház- község vasárnapját, amikor egy-egy szentmisén legalább 400-600 hívő járul a szentáldozáshoz. Aránytalanul hosszú ideig kihúzódna a szentmise, ha ezt a sok hívőt egyetlen papnak kellene végigáldoztatnia. És milyen nagy segítségére vannak a papságnak — s így természetszerűleg a híveknek is — az Oltáriszentségnek azok a laikus szolgái, akik a kórházakba, szanatóriumokba, öregotthonokba vagy betegek magánlakásaiba is viszik az Eucharisztiát, és vigaszt nyújtanak a betegeknek! Igen, ott vagyunk mi, nők az oltár körül! Krisztus nemcsak a Kenyérben, hanem a Könyvben is köztünk él, így, amikor a Szentírási szöveget olvassuk a misében, akkor is Krisztust visszük embertársainknak. És Krisztust adjuk, amikor kiszolgáltatjuk a Kenyeret és a Bort, mert nem a kenyeret és a bort adjuk, hanem Krisztus Testét és Vérét. Hiszen nem is az a fontos, ki adja, hanem az, Kit kapunk! Imádkozzatok hát, testvérek, hogy mi, méltatlanok, soha ne fáradjunk ki az Eucharisztia szolgálatában! 34