A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)

1987-07-01 / 7. szám

312

— Kérlek — jelent meg most Csusza feje a Kokié fölött — ki őrült meg? Azonnal telefonálok a mentőknek.

Persze Lali sem tudott tovább aludni, s így mindnyájan egykettőre a szakadék alján csobogó pataknál próbáltuk az éjszakai álmot a szemünkből kiöblögetni.

Nem nagy út állt előttünk, nem siettünk. Magasan járt már a nap, amikor a meredek gerincen libasorban fölfelé kapaszkodtunk. Kőgombák szegélyezték az utat, s négykézláb kellett másznunk. De minél magasabbra értünk, annál gyönyörűbb lett a kilátás. Minden fénylett a tavaszi napsugárban, a Dobogókő oldalán kékes fátyol feküdt, sa dömösi úton színes hangyáknak látszottak az erdő felé igyekvő kirándulók. Alaposan megizzadtunk, mire felérkeztünk.

— Hát itt vagyunk. Itta Prédikálószék — állapította meg Pali, és nyomban felmászott a tetőn terpeszkedő sziklatömbre.

Utánakapaszkodtunk,és leültünk egymás mellé. Egyikünk sem szólt semmit — kicsit ki is voltunk —; némán néztük a Dunát és az északra nyúló hegyeket.

— Búúú — kiáltott váratlanul Koki. — Éhes vagyok!

— Koki, eltaláltad, hogy mi a bajom. Én is éhes vagyok — felelte Csusza, és lemászva a szikláról nyomban hozzáfogott hátizsákja kicsomagolásához.

Mi is követtük a példáját, mert alapjában véve Kokinak igaza

volt.

Ebéd után elkószáltam az erdőbe. Csak úgy egyedül. Gyöngyvirágot kerestem. Megígértem Katinak, hogy viszek. Ez persze nagy áldozat részemről, mert most majd hazáig vigyázni kell a csokorra. Majd felkötöm a hátizsákomra.

Ide-oda ténferegtem az erdőben, találtam is néhány szálat, aztán lejjebb ereszkedtem a hegyoldalon, de itt véget ért az erdő,és meredek lejtő indult a völgynek. Éppen ki akartam lépni a fák közül, amikor Koki hangja ütötte meg a fülemet. Meglapultam.

— Hát idefigyelj, apafej, akarom mondani, idefigyeljetek, apafejek — hallom a jól ismert hangot —, az nem úgy van, hogy ti ide egyszerűen csak felkapaszkodtok, és punktum. Itt körül is kell nézni. Mert itt minden csudaszép. A hegyek, meg az erdő, meg a patak a völgyben, és a madarak, meg ezek a sziklák is. Pláne az, amelyiken én ülök. Az duplán szép! Hogy miért? Hát nézz rám. Na. Szóval ti azt hiszitek, hogy ez bú meg bá! Meg hogy mindig így volt. Csudát! Itt valamikor nagy semmi volt, meg tűz, meg jég, meg mittudomén mi! Én akkor igazán nem voltam itt!