A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1987-01-01 / 1. szám
32 Amikor a pápával levelezek, és vele közlök híreket felelősségem keretein belül, nem teszek egyebet, mint a püspök voltommal járó vallási kötelességemet teljesítem. Ha tehát ez a hírközlés azzal a következménnyel jár, hogy vétkességi helyzetbe hoz a Vietnami Szocialista Köztársaság, az én országom hatóságainak és bíróságainak szemében, akkor azt kérem, hogy tekintsenek vallási indítékból üldözött személynek, az emberi jogok által megkövetelt áldozatnak. Nagy megtiszteltetésnek veszem, hogy céltáblája leszek olyan intézkedéseknek, amelyeket a vallás és az emberijogok ügyéért szenvedek el. Cser László AZ ÜRESSÉG ÉNEKE Az életem a Te ajándékod. Isten. A szüleim, első lépésgyakorlataim, a könnyem, nevetésem, az utak előttem és mögöttem a Te ajándékod. Isten. Az események, amik velem történtek, amit megismertem világodból; a mozgások, mozdulatok, a színek, a sejtések, a megfigyelések, az érzések, a gondolatok, a tapasztalatok a Te ajándékod, Isten. Magamtól csak pusztaság volnék, magamtól csak magány. Teljes sötétség, elbírhatatlan szürkeség, ízetlen ízetlenség. Széltében-hosszában, laposságában, ürességében elszigeteltség; újra: üresség, üresség. És ez is a Te ajándékod. Isten. Elvezetsz. Te vezetsz el életem pusztaságába, ahol mint szomjan halót gyötör az üresség, a távolság, ami közted és közöttem van, ha le nem nyúlsz, és meg nem érinted életemet. Ó, ajándékozó Isten, milyen jó látni, érezni, tudni, hogy életem ürességében oltárt építesz az idő kockáiból! Földíszíted életembe épített oltárodat élő virágaiddal, erdőiddel, tájaiddal! Az események, a történések — a velem történt események füstölőjével tömjénezhetek neked! Oltáromon hol egy tiszta vízcsepp vagy, hol egy szőlőgerezd, hol arcod mosolya, vagy szemrebbenésed szigora. Imádságom perceim malmának orgonabúgása, tetteim és tétlenségeim egybekulcsolt könyörgés, lelkembe ivódott színeid és teremtésed az anyagi életnek mozdulása; imám a hála, a köszönet, a köszönet, a hála életedért bennem és körülem, és mindazért, amit Nagy Életed kis életemnek ad, és mindazért, amit kis életem Nagy Életednek áldoz — én Uram, én Istenem! A legkevésbé a magányban vagyok egyedül. (Scipio Africanus)
